Kumin szerint

Sem rálátásom, sem terjedelmem nincs arra, hogy a ma bemutatott strukturális átalakítási terv minden részletét elemezzem. Úgy sem ismerünk még minden részletet, lesz még idő foglalkozni az egyes elemekkel.

Egyetlen részt szeretnék most kiemelni, amely érzésem szerint politikai szempontból a legizgalmasabb terület. Ez a munka világát érintő változtatási szándék, azon belül is a segélyezés helyett munkát kínáló terv. Kollégáimmal érdekes vitát folytattunk, hogy ezek az elképzelések milyen politikai kockázatot jelentenek. Voltak, akik azt mondták, hogy kifejezetten veszélyes a manőver, mivel azokat negatívan érintik, akik ugyan munkaképesek, de ilyen-olyan okból eddig képesek voltak valamilyen állami apanázs mellett munka nélkül élni vagy épp feketén foglalkoztatva gyarapítani a családi bevételt. Én azt képviseltem, hogy a munkával és jövedelemmel rendelkező középosztály kifejezetten pozitívan fog értékelni egy ilyen változtatást.

Őszintén szólva én vártam az MSZP szombati választmányi ülését, mert izgalmas kérdésnek találtam, hogy mi lesz Gyurcsány Ferenc még tavaly októberben bejelentett platformjának a sorsa. Azt is gondoltam, hogy ez a döntés alapjaiban határozza majd meg a szocialisták jövőjét. Erről elmélkedek ebben a korábbi bejegyzésben. Most, hogy megvan az eredmény, egyet kell, hogy értsek a főszereplő saját, Facebookon közzétett értékelésével, miszerint „semmi egetverő nem történt”.

Még gyorsan az MSZP választmányi ülésének végeredménye és a keddi strukturális reformok bejelentése előtt egy kis hétvégi lazítás. Felvilágosult kütyüfüggő vagyok. Ez annyit jelent, hogy habzsolom az informatikáról, a mobiliparról, és mindenféle magukban áramot folyató dolgokról szóló híreket, de nem vagyok az a típus, aki tábort ver a bolt előtt, hogy elsőként vehessen meg egy várva várt újdonságot. Korai nagy belelkesedéseim után már egy ideje arra is képes vagyok, hogy feltegyem a kérdést: szükség van nekem ilyenre?

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja van február 25-én egy 2000-es országgyűlési határozat óta. Arra emlékezünk, hogy Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben ezen a napon jogellenesen letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. Kíváncsi vagyok, hogy a jobboldali kormány tud-e egy kicsit több életet vinni az emlékezésbe azután, hogy az elmúlt években elég csendesen pukkant el ez a nap.

A pszichodráma olyan terápiás, majd személyiségfejlesztő-, önismereti- (csoport)módszer, mely a cselekvésen, a cselekvés átélésén, a cselekvés közben érzett érzelmek tudatosításán, a belátáson alapul.

(Wikipedia)

Nem volt felhőtlen a műélvezet számomra péntek délután, a Gyurcsány-beszéd közvetítése alatt. Eleinte egyik on-line közvetítő forrás sem akart rendesen működni, szaggatottan voltak csak meg az első taktusok. Utána, mikor végre a kapcsolat.hu megnyílt, és gyönyörű, folyamatos képpel és hanggal élvezhettem az eseményt, azon kezdtem aggódni, hogy meddig kell még váratnom azt a tévés stábot, amelyik a véleményemet akarta egy rövid híradószinkron erejéig rögzíteni, és egy szűk egyórás beszédet saccolva háromnegyed ötös találkozót beszéltünk meg az irodám előtt.

Figyelmes olvasóim észrevehették a fejlécben az „örömről, bánatról” kitételt. Nos, most egy örömről: láttam egy jó filmet, A király beszédét, amely ráadásul nem csak nekem tetszik, hanem úgy tűnik, hogy idén jó néhány filmes babért is begyűjt, a tíz Oscar-jelölésből is biztosan lesz valami. Politika iránt bármiféle vonzalmat érző mozirajongók az utóbbi időben nem voltak elkényeztetve. Lehet, hogy bennem volt a hiba, és túl fáradt is voltam, de például a Giulio Andreotti életét bemutató Il Divo alatt inkább felhúztam magam, mintsem szórakoztam volna. Sokat ígért az In the loop című szatíra a britek háborúba vonulásáról. Ez már sok fokkal jobb volt, de még mindig inkább a fárasztó, mintsem a szórakoztató jelzővel tudnám leírni.

(forrás: hetivalasz.hu)

Tegnap az Országgyűlés tavaszi ülésszakának első plenáris ülésén a kormányfő és a kormánypártok mondanivalója mellett engem legalább annyira érdekelt, hogy a három ellenzéki párt mit szűrt le magának a téli szünet alatt az ősz tapasztalataiból, hogyan fésülte újra magát, hogyan készült fel az új politikai szezonra. A legmarkánsabb változáson a Jobbik ment át, ahol a vezetők nyilván nem akarták tovább tétlenül nézni a párt parlamenti vergődését, és kiadták a jelszót: vissza a gyökerekhez! Erről később még külön szeretnék írni. A szocialistáknál ezzel szemben továbbra is áll az óra, innovációnak én nem fedeztem fel a jelét. Sokadszorra lepnek meg azzal, hogy az amúgy kényelmes ellenzéki pozíciójukat mennyire nem tudják jól kihasználni, irány és karakter nélküli továbbra is a kritikájuk. De mi van az LMP-vel? Náluk minden rendben van irány és karakter dolgában?

(forrás: Heti Válasz)

Ismét hétvége, ismét apolitikus téma. Hír és aktualitás azért van a mai bejegyzésem mögött: pont egy hete, február 6-án új magyar magassági rekord született, Nagy Tibor 8750 m magasra emelkedett vitorlázórepülővel. Innen is gratulálok neki. Emlékeim szerint* az általános hírmédiában utoljára magyar vitorlázórepülős hír akkor volt, amikor 2007 végén Hegedűs László („Bagoly”) megdöntötte Steve Fossett 1250 km-es (!) szabályos háromszög távrepülésének sebességi rekordját 151,5 km/h-ás átlagsebességgel. Ha ilyenekről hallok, mindig nagyot dobban a szívem, ugyanis reménytelenül odavagyok a vitorlázórepülésért, noha már több mint két éve nem voltam motor nélküli repülővel a levegőben.

Ezt látom a kabinból a Velencei-tó felett

Olvasom a moszkvai kereskedelmi kirendeltségről szóló hírt, látom a képeket is a híradóban. Nem csupán a hétmilliárdos összegen rökönyödöm meg, amelyet a vádak szerint bukhattunk az ügyleten, hanem az érintettek nevének hallatán is. Annak idején a Köztársasági Elnöki Hivatalban dolgozva a Külüggyel sok közös teendőnk volt. Nekem ugyan a külföldi ügyekkel kevés dolgom akadt, de a kommunikációs feladatok miatt mégis többször ültem egy asztalnál az akkori KüM vezetőivel, így a most bűnsegédként különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés alapos gyanújával őrizetben lévő Fekszi Mártával is.

(forrás: index.hu)

1999-ben, amikor a Fidesz akkor frissen pozícióját elfoglaló kormányfője elmondta az első évértékelőt, még maga sem gondolhatta biztosan, hogy ilyen súlyú politikai vagy inkább politikai-kommunikációs intézményt alkot. Józanésszel azt gondolhattuk volna, hogy ha gyökeret is ver ez a műfaj, akkor is majd a mindenkori miniszterelnökhöz fog kötődni, akárki is legyen az – kicsit úgy, mint az amerikaiaknál az unió helyzetéről (State of the Union) elmondott éves beszéd, amely az ottani elnök alkotmányos feladatainak egyike.

(forrás: index.hu)

Mivel a blog történetének első szavazásán 63% úgy döntött, hogy nem csak politikáról olvasna szívesen, így most jöjjön valami egészen szoft műfaj.

Valamikor, talán 1986-ban tévések jelentek meg a Kosciusco Tádé utcai általános iskolában, és hatalmas felhajtás keretében olyan tízéves forma gyereket kerestek, aki hasonlított a Gálvölgyi Jánost ennyi idős korában ábrázáló fényképen mosolygó kisfiúra. Rám esett a választásuk, mert tényleg nagyon hasonlítottam. Ez volt viszont az egyetlen lehetséges ok, ugyanis minden más körülmény velem kapcsolatban a gyerekszínészi karrierem megkezdése ellen szólt: nem szerettem, nem akartam és nem is tudtam szerepelni, utáltam minden ilyesmit, egy iskolai ünnepélyen sem mertek rám bízni semmit, olyan ügyetlen voltam. 

Folytatva a sort szélsőjobb és a szocialisták vizsgálata után a seregszemlében a kormányzó pártszövetséghez értünk. Ahhoz hogy egy befogadható méretű bejegyzésben át lehessen tekinteni bármit is, érdemes jól behatárolni a témát. Ezúttal inkább a pártról magáról és nem annyira a kormányzásról szeretnék elmélkedni, bár természetesen a kormányzás ténye és eddigi kimenetelei nagyban meghatározzák azt is, hogy mit találunk a pártban – vagy annak helyén.

(forrás: fidesz.hu)

Mától elérhetőek a képviselői vagyonnyilatkozatok az Országgyűlés honlapján, tegnap volt a leadási határidő, szépen teljesítette is minden aktív képviselő. Ilyenkor a szemezgetés és a kéjes zsebben-turkálás szezonja jön el; jól is jön ez a modern népszokás az újév utáni, de még farsang előtti punnyadós, szürke időszakban.

Az igényes tudósember nekifuthatna akár statisztikai módszerekkel az egyes vagyonelemek vizsgálatának. Engem például kifejezetten érdekelne a birtokolt autók kora, teljesítménye, gyártási helye, és a politikai oldalhoz tartozás közötti összefüggés feltárása, de ezt az izgalmas kutatást meghagyom szabadidővel jobban megáldott kollégáimnak. Ami viszont általában is, az egyes leltárok tételes átnézése nélkül is érdekes kérdés lehet, hogy milyen tényleges szerepe van egy demokráciában az ilyen kitárulkozásoknak, illetve alkalmas lehet-e arra, hogy a választó tisztábban lássa a bizalmáért versenybe szállók pénzügyi hátterét.

Még 2010. december 17-én Tunéziában, a fővárostól mintegy 200 kilométerre található Szidi Buzidban felgyújtotta magát egy fiatal utcai árus, miután a standján lévő gyümölcsöket és zöldségeket elkobozták a rendőrök. Valamivel több, mint egy hónappal később Egyiptom nagyobb városait füst borítja, tízezerével vannak az utcán a tüntetők, és a pár nappal ezelőtt is erősnek látszó diktatúra recsegve-ropogva készül az összeomlásra.

(forrás: Index)

Komolyan oda kellett figyelni tegnap a hírekre annak, aki tudni szerette volna, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ülésén mi is történt az un. magyar vitában. Későn kezdődött, és nem tartott sokáig. Néhány lelkes sajtóorgánum készített percről-percre tudósítást, így a lényeg azért rekonstruálható. Ez a történet végül nem Magyarországnak lett ciki. Nem is a felszólaló képviselőknek, ők csak tették a dolgukat, felmondták a leckét. Ez a vita magának az ET-nek volt szerintem roppant kínos. Három okot is látok erre.

A napokban felhívott egy francia újságíró hölgy a Marianne című, 300 ezres példányszámú hetilaptól, és arra kért, hogy beszélgessünk kicsit az utóbbi hónapok magyar gazdaságpolitikai kormányzati döntéseiről. Nem tudom, ez a lap mennyire volt eddig kemény Magyarországgal vagy az Orbán-kormánnyal, sajnos nem beszélek franciául. Annyit tudni lehet róluk, hogy Nicolas Sarkozyt rendszeresen ütik, viszont kifejezetten balosnak sem tekinthetőek, a centrista François Bayrou-hoz és politikájához állnak talán a legközelebb. A hölgy rögtön a beszélgetésünk elején meglepett.

A Kumin szerint blog eddigi igen rövid életének legsikeresebb bejegyzése a Mi van a szélsőjobboldallal? című volt szinte minden mutató (oldalletöltés, kommentek, lájkok) tekintetében. Felbuzdulva ezen a tapasztalaton elhatároztam, hogy seregszemlét tartunk, végigmegyünk a teljes hazai politikai palettán.

Most azért a balközép (érzem, hogy kicsit furán hangzik, talán mert szélsőbal – eltekintve TGM-től – nincs) került sorra, mert a párt háza tájáról figyelemre méltó hír érkezett: megalakult (egész pontosan megkezdte megalakulását) a párt un. alterglob tagozata. A hírről a szocialisták vonatkozásában jól értesültnek minősíthető Népszava egyenesen úgy számolt be, hogy „új korszak kezdődött az MSZP-ben”. Még ha az ügy valódi relevanciáját tekintve gyanús is volt, hogy a média fősodra lényegében átaludta az eseményt, egy ilyen bombasztikus hírlapi cím mögé minimum illik kíváncsian bekukkantani, és fürkésző tekintettel körülnézni.

Az Európai Unió hétköznapi megfigyeléseink és élményeink tükrében leginkább valamiféle túlságosan bürokratikus szuperintézménynek tűnik, ahol a döntéshozókat az uborka görbületének problémái tarják lázban. Nem gondolom, hogy a magyar tévénézők többsége gyakran találkozik az Európai Parlament üléseinek közvetítésével, vagy ha igen, akkor sem lát mást, mint egy irdatlan nagy arénát, ahol távoli problémákról bábeli zűrzavarban tárgyalnak többnyire ismeretlen politikusok. Ez a kép most biztosan alaposan megváltozott, amikor a szerdán a magyar elnökség programjával a hóna alatt besétált Orbán Viktor ebbe a bizonyos arénába.

Folytatom az eggyel ezelőtti posztot, amelyben azt ígértem, hogy a másik leggyakrabban emlegetett kifogást járom körül. A múlt hét pénteki demonstráció kiáltványának negyedik pontja „az önkényesen kiszabható és aránytalan büntetések lehetőségének eltörlését” követelte. Az előző posztban egy sokkal inkább politikai vonatkozású témát jártunk körül, a szankciók alkalmazása, tényállások konkrétsága viszont a jogászok homokozója. Nem vagyok jogász, tehát amit kínálni tudok, az a törvény szövegének laikus értelmezése, illetve általában a büntetésekre épülő médiaszabályozásról egy további gondolat.

A Facebookon szervezett péntek esti, új médiaszabályozás ellen tiltakozó demonstráció kiáltványának két pontjával szeretnék kicsit foglalkozni, mert szerintem a legtöbb kritika az utóbbi három hétben ebben a két pontban foglalható össze a leginkább. Most kezdem a harmadikkal, (a médiahatóság és a médiatestületek politikai függetlenségének biztosítása), és egy későbbi posztban végiggondolom a negyediket (az önkényesen kiszabható és aránytalan büntetések lehetőségének eltörlése).

Ma reggel volt szerencsém a Mokkában beszélgetni a médiatörvény elfogadása után kialakult helyzetről. Készülve még előző este erre a témára, megpróbáltam visszatekercselni a felháborodott külföldi vélemények történetét. Az új médiatörvényt az OGY december 20-ról 21-re virradó éjszaka fogadta el. A legfrissebb külföldi reakció, amelyről a magyar sajtó is beszámolt, december 22-ei keltezésű: az EBESZ sajtószabadságért felelős vezető képviselője, Dunja Mijatovic élesen kritizálta az elfogadott jogszabályt.

Nem friss a sztori, hiszen már lassan két hete, pont újév napján jelent meg a Washington Postban Schiff András levele. Ha megengedik, eltekintek mind az obligát jobbos felhorkanástól, mind az elégedett balos egyetértéstől. Csak a levél szövegével, annak is középső bekezdésével foglalkozom, ami magyarul nagyjából így hangzik:

„A legfrissebb hírek valóban riasztóak. A toleranciaszint Magyarországon rendkívül alacsony. Rasszizmus, romák diszkriminációja, antiszemitizmus, idegengyűlölet, sovinizmus és reakciós nacionalizmus – ezek a jelenségek nagyon aggasztóak. Mindezek olyan emlékeket ébresztenek, amelyeket, azt hittünk, régen el lehet felejteni. Sok ember fél.”

Bemelegítésnek egy kevésbé zaftos, ám szívemnek igen kedves ügy.

Szívesen tettem volna már múlt időbe a címet, úgy mégis ütősebb lett volna, de pénteken későn kaptam észbe, és a legközelebbi motoros bolt, ahol volt aláíróív a B125 kampánytérképe alapján, a téli szezonra való tekintettel már ötkor bezárt. Minden esetre a tulajjal telefonoztam, hétfőn már semmi sem ment meg attól, hogy életem első népi kezdeményezést támogató aláírását leadjam.
 

Igyekszem komolyan venni a blog címét, és erre bíztatom minden jövendőbeli olvasómat és kritikusomat is. Nem véletlen a névválasztás. Azt szerettem volna nagyon egyértelművé tenni, hogy az itt megjelenő írásaim kifejezetten szubjektív műfajt képviselnek. Sem feltétlen a politikai elemzés – szerintem létező – szigorú szabályainak, és végképp nem a politikatudományos igényű munka szigorú feltételeinek nem tervezek ezen a felületen megfelelni.