Sem rálátásom, sem terjedelmem nincs arra, hogy a ma bemutatott strukturális átalakítási terv minden részletét elemezzem. Úgy sem ismerünk még minden részletet, lesz még idő foglalkozni az egyes elemekkel.
Egyetlen részt szeretnék most kiemelni, amely érzésem szerint politikai szempontból a legizgalmasabb terület. Ez a munka világát érintő változtatási szándék, azon belül is a segélyezés helyett munkát kínáló terv. Kollégáimmal érdekes vitát folytattunk, hogy ezek az elképzelések milyen politikai kockázatot jelentenek. Voltak, akik azt mondták, hogy kifejezetten veszélyes a manőver, mivel azokat negatívan érintik, akik ugyan munkaképesek, de ilyen-olyan okból eddig képesek voltak valamilyen állami apanázs mellett munka nélkül élni vagy épp feketén foglalkoztatva gyarapítani a családi bevételt. Én azt képviseltem, hogy a munkával és jövedelemmel rendelkező középosztály kifejezetten pozitívan fog értékelni egy ilyen változtatást.
Nyilván sok múlik majd azon is, hogy a Széll Kálmán Tervnek ez a fontos – ha nem a legfontosabb – része milyen narratívába lesz helyezhető. Nyilván az ellenzék abban lesz érdekelt, hogy megpróbálja az intézkedések hatását az egyes egyének tragédiáin keresztül bemutatni. Lássuk be, nem lesz nehéz olyan eseteket találni, ahol évek óta nem dolgozó emberek számára rendkívül nehéz lesz bekapcsolódni egy belvízcsatorna építésébe, egy gát megerősítésébe. A napi rutin olyan szintű változását követeli ez meg, amelyet nem lehet egyik pillanatról a másikra megemészteni. A munka életmódváltást követel, este időben le kell feküdni, a nap nagy részében pedig nem rendelkezünk szabadon az időnk felett.
Magyarországon nem lesz sosem teljes foglalkoztatás, ez közgazdasági nonszensz, és nem is ez a célja most bejelentett intézkedéseknek sem. Viszont az 55-57 %-os foglalkoztatási arány betegesen alacsony – abszolút értelemben is, a közvetlen vagy távolabbi versenytársainkkal összehasonlítva is. Ezen a területen drasztikusan hozzá kell nyúlni a rendszerhez, és 3x értékű tervet kell kitűzni ahhoz, hogy egy x megvalósuljon.
A közmunka kérdése természetesen számos problémát felvet. Hogy lesz ennyi munkahely olyan régiókban, ahol mindennel baj van, alig vannak vállalkozások, nincs normális tömegközlekedés, de még sokszor mobilhálózat sem? Hogyan lehet az ott élőket munkához juttatni? A technikai kivitelezés részleteit nem látom, de némi buszozás nélkül biztosan nem fog menni a dolog. Van azonban egy mindent überelő hozadéka a „segély helyett közmunkát” filozófiának. Jól tudjuk, hogy a különböző jogcímeken ellátásban részesülők közül egy igen jelentős hányad feketén, járulék és adó fizetése nélkül, alkalmilag vagy rutinszerűen végez munkát, dolgozik. Én amióta figyelem a politikát, azóta rendszeresen olvasok terveket arról, hogy a feketegazdaság miként lesz kifehérítve, és az ebből származó bevétel miképp stabilizálja majd a gazdaságot. Ezek a tervek sosem váltak valóra. A jobb ellenőrzésre, mindenféle puha incentívákra építő elképzelések rendre elvéreztek: a valóság kényszerítő ereje nagyobb volt.
Ha viszont a munkaképes ellátott azzal a dilemmával szembesül, hogy vagy reggel hatkor felszáll a különjáratra, ami viszi a gátra dolgozni, vagy legalizálja a fekete állását a helyi garázsközértben, akkor elég erős a gyanúm, hogy az utóbbi mellett fog dönteni. A feketegazdaságot ugyanis egyedül így lehet fülön csípni: ki kell szorítani a feketén foglalkoztatott napi időmérlegéből. Ez egy gyorsan jelentkező kedvező hatása lehet a közfoglalkoztatásra épülő átalakítási tervnek. Nem is kell annyi tényleges munkahelyet biztosítani, mint ahányan ellátásban részesülnek, és még a költségvetés bevételei is nőhetnek.
A többi pozitívum már lassabban jön, de annál fontosabb. A közmunkás egy idő után a versenyszférában is vonzóbb munkaerő lesz, nagyobb lesz a motiváció, hogy hónapok óta munkát végző embereket vegyen fel egy vállalkozás, és ne olyanokat, akik évek óta, vagy még soha nem dolgoztak. Ha pedig a szülők naponta munkába járnak, az a gyerekekre is jó hatással lehet, fontos első lépése lehet ez annak, hogy az öröklődő nyomor negatív spiráljából kijöjjenek a legalacsonyabb státuszú magyar családok.
Tudom, hogy nagyon sok a feltételes mód, és nagyon sok ponton el is csúszhat ez a terv, de Magyarország fontos – ha nem a legfontosabb – problémájáról van szó, egy olyan teherről, amelyet a rendszerváltás óta görgetünk csak magunk előtt. A pillanat mindenesetre most ideális, ilyen kedvező politikai együttállás biztosan sokáig nem lesz. Néhány helyen már nem kell aggódnunk a foglalkoztatás miatt: a NGM és a BM bürokratái most biztosan ki vannak tömve feladattal, hogy a tervekből működő valóság legyen.
