A Kumin szerint blog a jövőben a következő címen érhető el:
http://www.hir24.hu/kumin-szerint/
Van is már kint egy bejegyzés az IMF-döntésről.
A blog.hu alatti Kumin szerint jelenlegi állapotában befagy, és a továbbiakban archívumként működik. Az új helyen az eddigi vonalat viszem tovább tartalomban és aktivitásában egyaránt.
Egy időközi választásban az a szép, hogy győztes, vesztes egyaránt megtalálhatja a történtek pozitív oldalát. Akinek jól ment az erőpróba, az elmondhatja, hogy minden pártpreferencia-kutatással, reprezentatív méréssel szemben ez valódi megmérettetés, nincs rejtőzködő szavazó, nincs mérési hiba, ez maga a pőre politikai valóság. Aki pedig alulmarad, az arról beszélhet, hogy egyetlen választókerület eredményei nem tudják kifejezni az országos közhangulatot, főleg nem Budapest egyik leggazdagabb részének számai. Ahogy ezt a politikában megszokhattuk, ráadásul mindkét félnek igaza is van.
(forrás)
Az EVA megszüntetésének politikai története önmagában is izgalmas volt az egymással vitatkozó kormánypárti szereplők nyilatkozataitól. Igazi nagy üggyé, már most számtalan publicisztikát és blogbejegyzést ihlető történetté azonban nem ettől vált. Egy olyan adózási mód bukhat el a kivezetésével, amely épp annak a véleményformáló körnek jelentett nagy előnyt és könnyedséget, amely nagy befolyással lehet a közhangulatra.
(forrás)
Szerencsém volt, pont nem kellett pénteken olyan irányban mennem, ahol a szakszervezetek forgalomlassító demonstrációja nagy dugót okozott. A BAH-nál azonban láttam, hogy a Budaörsire forduló sávban rendesen áll a sor, kb. a legkeményebb nyári hétvégék előtti péntekek hangulatát idézte a reménytelenül pöfékelő, araszoló kocsisor. Biztos nem az utolsó alkalom volt ez, amikor szakszervezetek vagy akárkik a hatékony utcai tiltakozás módszereit keresték, érdemes lehet ezért végiggondolni, hogy reálisan minek mennyi értelme van, már ha komolyan is vesszük a zászlóra tűzött célokat.
(forrás)
Érthető módon a görög válság történetének legújabb csavarját, a népszavazás-epizódot a legtöbb cikk a gazdasági hatása oldaláról elemzi. Nem csodálkozom azon, hogy mindenhol a világban most az euró jövője sokkal izgalmasabb kérdésnek tűnik, mint a görög belpolitikai okok keresése. A legtöbb írás elintézi azzal Jeórjiosz Papandreu népszavazásos ötletét, hogy „meglepetést” okozott. Tényleg meglepő lenne, hogy a kortárs Európában példátlan politikus dinasztia harmadik generációjához tartozó görög kormányfő nem sétált be feltett kezekkel a politikai karrierje biztos végét jelentő uniós megállapodás végrehajtásába?
(forrás)
Az idei halottak napján nem csupán emlékezünk halottainkra, de ezúttal búcsúzunk is nagyjainktól. Ma reggel az egész országot megdöbbentette Albert Flórián halála, itt a blogok között is tucatnyi postban írnak róla. Én most egy kevésbé ismert, de általam nagyon tisztelt emberre szeretnék emlékezni: Menczer Gusztávra, aki a Gulag rabtelepén 105 hónapot élt túl, és később, a rendszerváltozás után a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnökeként csendesen, a maga finom stílusában, düh, gyűlölet és hisztéria nélkül mesélt el mindenkinek, aki meghallgatta, egy nagyon fontos történetet.
(forrás)
Eddig a Negyedik Köztársaság Ifjúsági Mozgalom (4K!) két irányból tudta magára felhívni a figyelmet. Egyrészt magára húzta a perfekcionisták kritikáját, miszerint miért is negyedik az a köztársaság ott, a nevükben. Másrészt csináltak indulásnak egy különös ízlésvilágú performanszot a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, amelynek keretében „Elvtársak, tényleg vége!” és „Új baloldalt!” feliratú transzparenseket húztak a Munkásmozgalmi Pantheon szoborcsoportja fölé – amúgy a Greenpeace módszertanát követve balhésan és persze engedély nélkül. Úgy tűnik, a zöldmezős párt mellé szegődött a szerencse: Dániel Péter szintén különös ízlésvilágú facebook-os akciójával felböffent a nyomasztó emlékű közelmúlt, és ezzel a Gyurcsány Ferenchez hű ügyvéd szinte házhoz jött egy kiadós komcsizásért. Nagy kérdés, hogy egy komcsizó, az „elvtársakat” cikiző, új baloldalnak eljött-e az ideje Magyarországon. Kérdés még az is, hogy a most pártot gründoló lelkes civileknek miért nem felel meg a szintén újbalos ambíciókkal már parlamenti székeket koptató LMP.
(forrás)
Angela Merkel még a Bundestagban sütötte el az első leget, amikor azzal borzolta a képviselők kedélyeit, hogy bejelentette: a II. Világháború óta a legnehezebb pillanatait éli Európa. Német törvényhozásban egy ilyen mondat elég pikáns. Ez megadta a tegnapi csúcs drámai alaphangulatát. A legek azután folytatódtak az ülés hosszával is, de ami még fontosabb, a hajnalra kiizzadott döntésekkel.
(forrás)
Megfelelő dramaturgiai pillanatot választott tegnap Vona Gábor az Országgyűlésben ahhoz, hogy pártja EU-ellenes retorikáján a hangerőt komolyan felcsavarja. Az EU mint politikai vállalkozás nincs jó bőrben. A vasárnapi csúccsal végződő tárgyalási sorozat ráadásul első körben nem hozott megnyugtató végeredményt. A nem túl tájékozott megfigyelő így gyorsan eljuthatott a következtetésre: ezek már megint nem bírnak közösen dönteni. Ráadásul a témák és a tétek sem voltak feltétlen világosak. Az elkapott hangfoszlányok pedig jó alkalmat kínálnak a hangulat fokozására. Már megint a bankokról esik túl sok szó, feltőkésítésről, a tőkemegfelelési mutató növeléséről – az egyszeri szemlélő túlságosan is megszokta, hogy az ilyen zavaros szövegek vége mindig az, hogy ő fizet. Ideális terep ez egy szélsőséges pártnak ahhoz, hogy új frontot nyisson.
(forrás)
- Figyeljen csak, magát hogy hívják?
- Allison.
- Igen? Milyen Allison?
- Portchnik.
- Szóval Portchnik? Szép név.
- Köszönöm.
- Na és mit mondott, szóval fixen itt van a Stevensonnál, állandóra?
- Nem. Csak alkalmilag. A szakdolgozatomat írom.
- Miről?
- Politikai elkötelezettség napjaink irodalmában.
- Áh, akkor magának már meg volt a New York-i baloldali zsidó entellektüelek Central Park-i szabadegyeteme, meg néhány szocialista dzsembori, ilyen nagy transzparensekkel, meg látom magán, hogy benne van néhány jó kis sztrájkban, ha úgy adódik. Na, szóljon közbe, ne hagyja, hogy hülyét csináljak magamból.
- Nem uram, én imádom, ha kulturális sztereotípiává redukálnak.Woody Allen: Annie Hall (1977)
Volt a családunkban egy különös szertartás a nyolcvanas években. Amikor a tévében vasárnap este hétkor elkezdődött A Hét, szegény nagyanyámat, az Isten nyugosztalja, valahogy meg kellett óvni attól, hogy meghallja a főcím zenéjét, egyébként Vangelis L’enfant című számát. Vagy odarohantunk a tévéhez, és lehalkítottuk (hol volt még távirányító?), vagy nem engedtük nagyit bejönni a szobába. Azért kellett így vigyázni, mert ha mégis a fülébe jutott a dallam, az nem hagyta egész este nyugodni, újra meg újra a fejében hallotta, még elaludni sem tudott tőle. Hiába, a vér nem válik vízzé, magamban is felfedeztem hasonló hajlamot. Napok óta azon veszem észre magam, hogy önkénytelenül dúdolom: nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a rendszer.
(forrás)
Korábban nem hallottam a Ucityguides nevű utazási oldalról, de az utóbbi napokban okozott némi izgalmat a hazai médiában azzal, hogy a tíz legszebb város című rangsorában a kilencedik Budapest lett. A kifejezetten szakértő „egy nap a városban” blog már méltó módon megemlékezett a hírről (tőlük tudtam meg, hogy Alice Cooper is mekkora rajongója a fővárosunknak). Mit kezdjünk ezzel a fejleménnyel? Az egyik lehetőség, hogy öt percig örülünk neki, aztán felidézve a város napi gondjait, újra búsongani kezdünk. A másik út azonban érdekesebb lehet: gondoljuk tovább, hogy mit érdemes kezdeni Budapest javuló hírnevével!
(saját fotó)
Többször éreztem az utóbbi napokban késztetést arra, hogy írjak a szakításhoz közel jutott MSZP-ről, de Mesterházy-féle hétfői ultimátum miatt úgy döntöttem, nem megyek az események elébe. Megvárom a mai napot, hogy ne találgatásról, hanem a kész helyzetről tudjak elmélkedni. Okosabb így viszont csak egy kicsit lettem. A szakadás forgatókönyvét ma sem ismerhettem meg, csak egy újabb taktikai húzást, amellyel Gyurcsány egyszerű üzenetet küldött: ilyen könnyen nem szabadultok tőlem.
(forrás)
Még sok képlékeny része van a formálódó új választási rendszernek, de az egyik, „kőbe vésett tézis” szerint a hazai kisebbségek országgyűlési képviseletét biztosan rendezné a törvény. Talán erről az elemről beszéltünk eddig a legkevesebbet a mostanában kiújult közéleti vitában, pedig könnyen lehet, hogy még Guinness rekordra is esélyesek lehetnénk. Nem a javaslat tartalma ennyire izgalmas, hanem a késés, amellyel megszületett: a törvény várható elfogadásának pillanatában majdnem tizenkilenc éves alkotmányos mulasztásban lesz a Magyar Országgyűlés.
(forrás)
A blog rövid története alatt már kétszer is előjöttek a lengyelek, egyszer egy utazás tapasztalatairól merengve, egyszer pedig a jó öreg varsói gyors meghaladásáról elmélkedve. Most nem elmélet jön, hanem a legkeményebb politikai empíria, ami nem más, mint a választási eredmény. Nem végleges még az eredmény, de a szavazatok többségét már megszámolták a bejegyzés írásának pillanatában. Tanulságok? Van egy pár. De semmi sem biztos.
(forrás)
A magyar választási rendszer legendásan bonyolult, a most hatályos biztosan az, de a készülő következőt sem épp az egyszerűsége miatt fogjuk szeretni. A rendszert a meg nem értése tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy mindenki a saját félelmeit lássa vagy láttassa bele. Így van ez most is, amikor újabb részleteket ismerhetünk meg az új rendszer terveiről. A korábban megismert verzióhoz képest az arányosság irányába tesznek a javaslattevők további lépéseket, pedig, ahogy ezt korábbi posztomban leírtam, a töredékszavazatok beszámítása nélkül sem lett volna tragikusan aránytalan a rendszer, a területi listákat helyettesítő egy országos lista ugyanis arányosabbá tette a listás összetevőt. Most, hogy még az egyéni választókerületek töredékszavazataiból is listás szavazatok lesznek, az arányosság barátai tényleg örülhetnek, innen tovább például úgy vezet út, ha teljesen feladjuk a többségi komponenst, az egyéni választókerületeket.
(forrás)
Nagy most a zaj Gyurcsány Ferenc ügyészségi meghallgatása körül. Elemzői szempontból azonban nem látok semmi olyan izgalmas új fejleményt, amely miatt külön foglalkozni kéne vele. A büntetőügy megy a maga útján, a végén hoz majd a bíróság valamilyen ítéletet, addig pedig egészen biztosan valamennyi mérföldkőnél a meggyanúsított volt kormányfő gondoskodni fog arról, hogy minél nagyobb médiafelületet lefoglaljon. A nagy zajban azonban kevés szó esik magáról az ügyről, a King’s City beruházás tervéről. Nyilván egy büntetőeljárásban már nem az alapprobléma lesz érdekes, hanem a konkrét vád részletei. Jogi értelemben ugyanis semmiképp nem bűncselekmény a Velencei-tó partjára, a Velencei Madárrezervátum mellé gigantikus kaszinót építeni. A politika azonban a szimbólumokból ért. A King’s City projekt pedig egy látványos, többrétegű szimbólumcsomag volt. Akit érdekelt, már rég meghozta a maga politikai ítéletét.
Nem nehéz ma Magyarországon politikai ígéretté válni. Kis rosszindulattal azt is mondhatom, hogy elég két egymást követő napon feltűnni a tévében valamilyen kormánykritikus vagy kormányoldallal konfrontálódó szerepben, elmondani néhány jól megformált, kerek mondatot, és máris beindul az elemzői fantázia: talán ő vagy ők lesznek, akik legyőzik a jelenleg regnáló hatalmat. Semmi meglepő nincs ebben. Ha az ellenzékben makacsul nem akar mutatkozni váltópárti terveket reális esélyekkel dédelgető játékos, a megfigyelőknek minden okuk megvan a megoldást rajtuk kívül keresni. Attól, hogy az eddigi tippeket még semmilyen későbbi fejlemény nem igazolta, még van értelme újabb és újabb potenciális kihívók után nézni – egészen akár 2013 végéig.
(forrás)
A felsőoktatás átalakításáról potyogó információkat vegyes érzelmekkel követem. A legnagyobb baj, azt hiszem, magával a potyogással van. Előkészítetlen, döntés előtt álló koncepciókból csemegézik a nyilvánosság, azután jön a cáfolat, a helyesbítés – ezek soha sem számítottak nyerő kommunikációs pozíciónak. Tudom, hogy nagyon sok közpénzt igényel a felsőoktatás, és tudom azt is, hogy a hallgatók egy köre számára inkább csak nappali melegedő az iskola. Ennek ellenére azt gondolom, hogy továbbra is minél több, erre amúgy alkalmas fiatalnak kéne értékes és használható felsőfokú diplomát szereznie, az állam dolga pedig, hogy lehetőségeihez képest ezt támogassa. Némi aggodalommal figyelem tehát a témáról érkező híreket, van azonban köztük egy, amivel szerintem nincs gond, bár heves hallgatói és érintett bloggeri tiltakozás övezi.
(forrás)
Az „utcai politizálás” fogalma gyakran hangzott szitokszóként, pedig teljesen normális része minden demokráciának, minden jogállamnak, ahol a gyülekezés szabadsága alapjog. Magyarországon 2006 óta viszont utcai politizálásról hallva véres tömegoszlatás, Molotov-koktél dobálás és kukagyújtogatás juthat az eszünkben. Mindezek természetesen nem részei sem a normális demokratikus működésnek, sem a jogállamnak. A szakszervezetek ma kezdődő demonstrációi kapcsán merengtem el azon, hogy mostanában kikkel és merre tart az utcai politizálás.
(forrás)
Nem szeretném azt állítani, hogy a népszámlálás politikamentes, tisztán szakmai közösségi vállalkozás. Még a Sándor-palotában dolgoztam, amikor a most induló cenzusról szóló első törvényt elfogadta az előző Országgyűlés. Sólyom László akkor megfontolásra visszaküldte a jogszabályt, és érvei, négy fő kérése közül hármat meg is fogadott az akkori kormánytöbbség. Egyedül a vallásra vonatkozó adatkör maradt továbbra is ki, de nem végleg: 2010-ben a választások után már az új Országgyűlés első dolgai között volt a törvényt módosítani, és így valamennyi államfői óhaj teljesült.
Nem különösebben meglepő, ha így szeptember idusának elmúltával többeknek eszébe jut egy régi nagy sláger refrénje, az előrehozott választások. Öt éve ilyenkor nagyon népszerű volt ez a dal. A pártpreferencia-mérésekben a 2006-os választások után szinte azonnal átvette a vezetést a Fidesz az MSZP-vel szemben, őszre a kettejük közötti olló hatalmasra nyílt. A felgyorsult események közepette szinte mindenkinek fűződhetett valami érdeke ahhoz, hogy előrehozott voksolást kívánjon.
(forrás)
Amióta Gyurcsány Ferenc bedobta ötletét a szocialista frakció kollektív öngyilkosságáról, több, közélet iránt érdeklődő ismerősömmel próbáltuk találgatni: mi lehetett ezzel a célja? A politikai elemzés egyik nagy gyengéje, hogy feltevése szerint a vizsgált szereplői racionálisan viselkednek. A racionális viselkedésnek ugyanis felállítható valamilyen áttekinthető szabályrendszere. Az izgalmas kérdés: mondhatunk-e bármit arról a szereplőről, aki kilép a racionális döntések magyarázható, kiszámítható, előre jelezhető világából? Ahány ismerősömmel beszéltem, annyi ötletet hallhattam arra, hogy mi is történik. A világ józanul gondolkodó fele ugyanis makacsul próbál a saját játékszabályai szerint magyarázatot találni a meghökkentő jelenségekre is.
(forrás)
A népszerű amerikai szótár, a Marriam-Webster 2010-be az év szavának választotta a „megszorítást” (austerity). Ez azért alakult így, mert tavaly erre a szóra kerestek rá a legtöbben, ahogy – szól a hivatalos indoklás – egyre többen érdeklődtek a globális gazdaság állapota és az európai adósságválság iránt. Nálunk már 2006 óta sláger a „mi a megszorítás?” kérdés vizsgálata, érdemes ez ügyben fellapozni ezt a politikai vitanapot, amelyben Gyurcsány Ferenc átvágja a „Reform vagy megszorítás?” címmel körülírt gordiuszi csomót, és következetesen „kiigazításról” beszél. Érdekesség, hogy Kuncze Gábor felszólalásában viszont elvállalta a „megszorítás” szót – tekintsük ezt a kisebbik koalíciós párti lét luxusának.
(forrás)
El tudnák képzelni, hogy Magyarországon 1993 óta a miniszterelnöknek mindig ugyanaz, mondjuk Szabó vagy Kovács lenne a vezetékneve, de eközben kétszer változna a személye és egyszer a hatalom színe is? Dánia pedig pontosan ilyen hely volt egészen eddig a hétig. A Rasmussenek uralma után Helle Thorning-Schmidtnek fogják hívni a következő miniszterelnököt, akinek nem csak a vezetékneve más, de először lesz személyében bájos női kormányfője Dániának, akinek sikere révén egy 10 évig tartó jobboldali korszak ér véget Dániában. Mégsem ettől különösen tanulságos az esete.
(forrás)
Megfogadtam, hogy nem foglalkozom Kertész Ákos amerikai Népszavában megjelent nyílt levelével – a nyílt levelekről általában is elmondtam már lesújtó véleményem. A legfőbb okom erre az volt, hogy a közélet ezen a szinten, pontosabban egy bizonyos szint alatt nem érdekel. Az is motivál persze, hogy nem szeretném, ha ezek a hölgyek-urak, lányok-fiúk rajtam keresztül érjék el céljaikat. A magára hagyott provokátor ugyanis hatástalan. A sikeres provokációhoz mindig kell egy naiv befogadó, aki reagál, aki „provokálva van”. Mint most a magyar mérsékelt jobb, amelyik bekapta a horgot.
(forrás)
