Nyáron – és némileg hasonlóan a karácsonyi szünet táján – a politikai versenyzők sajátos fogolydilemmában találják magukat. Feltételezhetjük, hogy egy-két junkie-tól eltekintve a politikában dolgozók is szeretnének ezekben a hetekben kicsit lazítani, szabadságra menni. A fejük felett azonban ott lebeg a rivális kiszámíthatatlan mozgása: mi van, ha ők nem mennek szabadságra? Mi van, ha a vetélytársuk távollétét, átmeneti inaktivitását kihasználva előnyre tesznek szert? Bár racionális megoldásnak tűnne egyfajta tűzszünet kölcsönös elfogadása, azaz a játékelméleti kooperáció, a fogolydilemma játékosai mégsem ezt választják, hanem tűz alatt tartják egymást. Emlékszik még valaki az „uborkaszezon” kifejezésre?

(forrás)

Igen, az egykori uborkaszezon valamiféle hallgatólagos megállapodás terméke volt, kb. olyan minthogy a politikusok nem piszkálják egymás nőügyeit. Míg az utóbbi ma is tartja magát, addig a nyári tűzszünet már rég nem létezik. Mikor lett vége ennek az idillnek? Nekem kicsit már homályba vesznek a tíz évnél régebbi kisebb események, de például 2002 nyarának elején, júniusban robbant a D-209 bomba, amely mozgásban tartotta a közéletet az egész nyár folyamán, de említhetnénk 2001 karácsonyának környékét is, a 23 millió román munkavállalós sztorit is akkor sikerült bedobnia az ellenzéki szocialistáknak.

Politikai verseny nélkül persze gyönyörűen működött a szünidő nyugalma. Beszélgettem egyszer egy tapasztalt biztonsági gépkocsivezetővel, aki még Kádárékat is szállította. Ő mesélte, hogy milyen fix volt tavasztól őszig a menetrendjük. Pénteken a legfelső párt és állami vezetők még megnéztek közösen egy mozifilmet (a nemrég fellelt gyűjtemény darabjait bizonyára), utána pedig irány volt Aliga, a pártüdülő, ahol Kádár minden hétvégéjét saját villájában tölthette. Nem kellett félni váratlan politikai eseményektől, nem voltak riválisok, váratlan nyilatkozatok, nem voltak versenytársak, hiszen nem is volt verseny. A rendszerváltozás után ez a mentalitás bizonyára nem tűnt el egy csapásra. A versenytársaknak is fel kellett fedezniük, hogy milyen is a természete annak a versenynek, amelybe keveredtek, és idővel az is kiderült, hogy a választási győzelem lényegesen kívánatosabb trófea, mint a fair play díj.

A téli-nyári szünidő papírforma szerint a mindenkori kormánypártokra jelent nagyobb veszélyt. Szerintem ennek két oka van. Az egyik, hogy a kormányzati munkát végző vezetés szükségszerűen több időt tölt munkával, nagyobb a stressz év közben, így talán nagyobb a szünidei rekreációval együtt járó belassulás mértéke is. A másik pedig, hogy a szabadságolások idején a legyengülő vezetői karok kormányzati felelősség birtokában sokkal nagyobb eséllyel tudnak komolyat bakizni, könnyebben generálnak a riválisnak kedvező támadási felületeket. Elmegy a főnök, aki jó esetben átlátja a folyamatokat, és érti az egyes lépések politikai hatásait is. Ott maradnak a helyettesek vagy az ő helyetteseik, akik már sokkal inkább saját szakmai világukba zárva élnek, és nem érzik a veszélyt például abban, hogy egy előkészület alatt álló új Munka Törvénykönyve szöveget minden kecmec nélkül kitegyenek az internetre. Hogy erről a konkrét esetben történetesen egy helyettes döntött-e, azt nem tudom, de máskor, a szocik idejében is megfigyelhető volt, hogy nyáron politikailag teljes tévutat jelentő szakmai viták indulnak be – ha jól emlékszem, 2005 nyarán gomolygott egy ilyen ügy az ingatlanadó ötletéről.

Ez a mostani nyár persze teljesen abnormális. A világban máshol sem nagyon tudnak nyaralni a politikai vezetők. Először Görögországot kellett megmenteni, most meg a briteknél tombolnak a feldühödött fosztogatók az utcán – nem egyszerű. Itthon is borzolja a kedélyeket a gazdasági válság már-már tragikus, árfolyamokra gyakorolt hatása. Az ellenzék nyilván fel tud ülni erre a hullámra, láthatóan ezt is teszi, ugyanakkor karakteres saját témák, kezdeményező ügyek mindhárom pártnál hiányoznak – mintha előzékenyen segítenék a megfáradt kormánypártiak pihenését. Az LMP nagykoalíciós összefogásról szóló felvetése volt az utolsó, amelyre felkaphatta a közvélemény a fejét, a Jobbik pedig az utolsó bőrt is megpróbálta a gyöngyöspatai győzelméről lehúzni, de ezekkel igazán nehéz perceket a kormányon lévőknek nem okoztak.

A kormányzó pártszövetségre a legnagyobb veszélyt leginkább saját maga jelentette a Munka Törvénykönyve üggyel, ugyanakkor sikeresen napirenden tartotta az államadósság keletkezésének témáját a parlamenti albizottsággal és a korábbi kormányfők büntetőjogi felelősségét firtató nyilatkozatokkal. Ebből még persze nem következik, hogy nyarat egészében is meg tudják nyerni. Ahogy már az előző posztban írtam (és azóta rosszabb lett a helyzet!), egy végletesen elszabaduló válság kezelését nehezen úszhatja meg bármilyen kormányzó erő komoly veszteségek nélkül. A verseny még tehát nyitott, érdemes minden szereplőnek észnél lenni, nem túl messze utazni.