Ez a politikai szezon látszólag pont úgy kezdődik, mint az idei tavaszi. Akkor is az ellenzék azt várta, hogy a kormányfő mikor és hogyan jelenti be a megszorításokat. Akkor is Orbán Viktor megszólalásai után kritikusai a konkrétumokat, a tervezett lépések részleteit hiányolták. Egész februárban zajlott ez a játék, amelyet március elsején a Széll Kálmán Terv bejelentése zárt le. Vajon most is hasonló folytatásra kell készülni?

(forrás)

A kisebb gazdasági növekedés egyéb más kellemetlen hatásai mellett kisebb költségvetési bevételekkel is jár, így a kitűzött hiánycél tartására cselekedni kell. Vagy kiadásokat kell csökkenteni vagy valamilyen módon, adóemeléssel vagy más eszközzel a bevételeket növelni. Hogy ez a helyzet minek hatására alakult ki, arról már sokkal nehezebb a politikai szimpátiákat kizárva, valamiféle objektív igazságot keresve beszélni. A kormány kritikusai nem haboznak a gazdaságpolitika teljes bukását a fejleményekbe belelátni, a kormány drukkerei pedig kizárólag a külső hatások elkerülhetetlen eredményéről beszélnek.

Ezt a harcot innentől a nyelvpolitika csataterein vívják meg a szembenálló felek, és a tényszerű közgazdasági levezetéseknél nagy valószínűséggel többet hoz majd a konyhára egy-egy jól eltalált mondat, pontosan célba találó, ütős megfogalmazás. A csapatok most februárhoz hasonlóan felálltak egymással szemben. Nagyon hasonló a szereposztás, és nagyon hasonló stratégiát sejtetnek a korai lépések is. Az ellenzék színvallásra szólítja fel a miniszterelnököt, és sürgeti, hogy minél előbb részleteiben ismertesse az általuk biztosra vett megszorító csomagot. A kormányoldalon a miniszterelnök megszólalásaiban, mint ahogy hallottuk ezt a ma reggeli rádióinterjúban is, nem részletezi a konkrét terveket, és aki jól figyelt a tavasszal, az könnyen kiszámíthatja: a továbbiakban sem fogja ezt megtenni.

Két okot is látok erre. Egyrészt racionális politikus sosem teszi azt egy politikai versenyben, amire a riválisa felszólítja. Minden szereplő pontosan tisztában van ezzel a szabállyal, ezért tudni lehet, hogy amikor egy-egy ilyen nyilvános felszólítás elhangzik, annak egyetlen célja az lehet, hogy az abban megfogalmazott igény, követelés semmiképp ne teljesüljön. Erre lehet azután a soron következő megszólalásokat is tervezni: mi kértük, de ő mégsem tette, akkor most még jobban kérjük – és így tovább. Ez egy kellemetlen politikai játék, de éppen könnyen kiismerhető természete miatt elég jól kezelhető is.

A másik ok, amiért a miniszterelnök nem csap bele a milliárdok és százalékok ismertetésébe, az általában az eddig már sokszor bemutatott szerepfelfogásból is kiolvasható. Orbán Viktor a nyilvánosság előtt a kormány stratégiai vezetőjeként jelenik meg, akinek nem dolga, hogy az egyes szakpolitikákba egy bizonyos konkrétsági szinten túl beavatkozzon. Nem idegen ez a megközelítés a közjogi berendezkedéstől és a kormányon belüli hatalmi viszonyoktól, de természetesen sokféle megoldás létezik a kormányfő nyilvánosság előtti pozícionálására, az aktuális gyakorlatban működő megoldás egy ilyen lehetőség a sok közül.

Tavasszal is futottunk néhány kört, volt országértékelő beszéd, parlamenti szezonnyitó beszéd, mindegyik után lefutott a kritikai hullám, amelynek fő állítása a konkrétumok hiányolása volt, azután március első napján két szakminiszter, Navracsics Tibor és Matolcsy György bemutatták a Széll Kálmán Tervet. Onnantól egy újabb nyelvpolitikai küzdelem vette kezdetét: mi a megszorítás? A definíciót már akkor is kerestem, de igazándiból ma sem tudok jobbat mondani, mint azt, hogy a politikai beszédben megszorításként bélyegezhető bármely olyan költségvetés érintő kormányzati intézkedés, amellyel kapcsolatban az ellenzéknek érdekében áll a „megszorítás” fogalom használata.

Ma a Magyar Rádióban beszélgettünk tanult kolléganőmmel, Magyar Kornéliával. Ő kettéválasztotta a megszorítás lehetséges formáit, és „buta”, fűnyíróelvet követő, mindenhonnan ész nélkül visszavágó, és „okos” a struktúrákat érintő, ésszerűen megtakarításokat hozó megszorításokról beszélt. A politika nyelvi csatáiban ezt a felosztást követve szerintem csak „buta” megszorítás létezik, miután ez a szó a politikai rivális támadó szitokszavává vált, amelyet így csak a másikkal lehet azonosítani – ebben a sajátos nyelvtani rendszerben így nem is léteznek a „megszorítani” ige első személyű alakjai. Ebből egyenesen következik, hogy aki „okos” megszorítást hajt végre, annak okossága egyebek mellett abban is testet ölt, hogy magára véletlenül sem fogja ezt a kifejezést használni.