Mindig nagy élvezettel veszek részt esti, hosszú vitaműsorokban, az ilyen élő adásokban vendégeskedni majdnem olyan jó élmény, mint a repülés. Elismerésem az ATV-nek azért, hogy fenntart ilyen műsorokat, még ha a szerkesztési elvekhez lenni is egy-két korrekciós javaslatom. De ne legyen az ember elégedetlen, örüljön, hogy meghívják. Másodszor voltam a Tét című műsor (1. rész, 2. rész) vendége, de ez a két adás kb. egy hónapra elegendő poszt-muníciót adna, ha minden benyomásomat, véleményemet és gotcha-élményemet össze akarnám szedni ebből az összesen kevesebb, mint két órából.

(forrás: Index)

Nem egyedül érzem a Tét-et a blogszférában ihletforrásként, a múlt havi szereplésemről a galamus.hu-n nem kevesebb, mint öt írás született (1., 2., 3., 4., 5.), ínyenceknek különösen az utolsót ajánlom, amelyben Lánczos Vera még arra sem volt rest, hogy gondosan lejegyezze szavaimat. Kicsit megbántva fogom érezni magam, ha a tegnapi részvételemnek semmiféle visszhangja nem lesz náluk. Ugyanis ez az adás is bőségesen tartogatott elemzésre és elmélkedésre méltó szövegeket, az én szemszögemből elsősorban a beszélgetést némiképp domináló Bauer Tamás szájából. A témát talán azzal tudom a legérdekesebb vonalra szűkíteni, ha mindjárt tőle idézem a legelső megszólalását: „hogy megszorítás vagy nem, arról nem fogok vitatkozni, mert ez evidencia”. Külön posztot igényelne annak taglalása, hogy milyen hatással van a műsorra, ha az egyik résztvevő folyamatosan és hihetetlen elánnal ilyen és ehhez hasonló kategorikus, axiómaszerű kijelentésekkel uralja a beszélgetést, de ez legyen a szerkesztők problémája, amint mondtam, én jól szórakoztam.

Az idősebb beszélgetőtársnak kijáró, illő tisztelettel mégis vitába bocsátkoztam, ezt a vitát szeretném most reprodukálni és továbbgondolni. A Bauer által deklaráltan és mélységesen megvetett politikai kommunikáció gyakorlatát voltam kénytelen megidézni. A politikai szövegek meghatározó fogalmai többségükben ugyanis szerintem rettentően relatívak, és sokkal inkább kifejezik a beszélő viszonyát az adott körülírt objektumhoz, mint magát az objektumot. Létezik egy hit, egyfajta sajátos magyar generációs értelmiségi vallás, hogy a nyilvános közéleti vitákban a tudományos tekintély sérthetetlenné és tévedhetetlenné tesz, főként a tudományos hierarchiában - ténylegesen vagy a saját közeg megítélése szerint - alacsonyabban jegyzett partnerrel szemben.

Mi a probléma ezzel a felfogással? A művelt, okos vitapartner két dolgot szeretne: használni intellektuális kapacitását, de egyúttal racionális lényként meg is nyerni a vitát. A tudományosság szabályait mindaddig betartja, amíg ez a diskurzusban erősíti a pozícióit. Ha azonban fordul a kocka, a győzelem akarata übereli a tudományos megfelelőség imperatívuszát. Ekkor jönnek a saját, gyors reagálású definíciók, például arról, hogy mit „nevezünk” megszorításnak. Ha pedig a vitában kiderül, hogy a még a saját definíció és a valóság megfeleltetésével is gondok lehetnek, akkor – mivel a definíció utólagos faragása nyilván már nem fér bele – a valóság hozzáigazítása is bőven belefér.

Mi is volt tegnap a megszorítás definíciója? Kérem olvasóimat, hogy ha tehetik, nézzék meg a belinkelt videót, mert a maga impozáns teljességében nem fogom tudni reprodukálni Bauer szavait, de nagyjából olyan állításokból épült fel, miszerint megszorításnak olyan költségvetési kiadáscsökkentést nevezünk, amely nem változtat az érdekeltségi viszonyokon, nincs tehát hatással az egyes szereplők viselkedésére, a megtakarítást tehát kizárólag abból nyeri, hogy hatalmi szóval elvesz onnan, ahol korábban volt pénz. Vitapartnerem ennek megfelelően sorolta, hogy a gyógyszertámogatások elvétele, a különböző jogcímen járó transzferek csökkentése miért meríti ki a megszorítás e fogalmát, ergo miért érvényes az induló állítása, amely szerint evidencia, hogy a Széll Kálmán Terv egy megszorítás.

Belekapaszkodva az alkalmi definícióba felvetettem, hogy a segélyezési rendszer átalakítása ugyanúgy hatással lehet a szereplők érdekeltségi viszonyaira, mint a gyógyszertámogatások áttekintése. Nem volt módom ezt ilyen részletesen kifejteni, de körülbelül arra gondoltam, hogy mindkettő a jelenlegi támogatások révén kialakult aktuális, a kormány értékelése szerint rossz és változtatandó egyensúly kibillentésére, és egy új, ismét a kormány értékelése szerint a közösségi hatékonyságát tekintve jobb egyensúlyi pont kialakítására törekszik. Felvetésemre kaptam egy újabb axiómát válaszul, miszerint ez nincs így, hiszen sem a gyógyszer-támogatási rendszerben, sem a rokkantnyugdíjak tekintetében nincs már több tartalék a rendszerben, azaz – ez már az én következtetésem – ezek a területek most a közösség szempontjából optimális egyensúlyi állapotban vannak.

Ellentétben a tudományosan nem megalapozott, szórványos tapasztalataimra és anekdotikus forrásaimra építő benyomásaimmal lehet, hogy Bauer Tamásnak igaza van, és ezek az alrendszerek tényleg optimális egyensúlyban vannak, azaz nem lehet ennél jobb pontot találni az érdekeltségi viszonyok átrendezésével. Ha ez így lenne, akkor a kormány nem végezte el a szükséges előkészületeket, fantomokat kerget, és öles léptekkel halad egy nagy gazdasági-politikai bukta felé. Természetesen a politikában mindenkinek megengedett az irracionális viselkedés, sőt még alkalmas is az elemzők kicselezésére, hiszen nehéz vagy egyenesen lehetetlen modellezni és megjósolni a józanésznek ellentmondó politikai viselkedést.

Azt is gondolom azonban, hogy az Orbán-kormány döntéseit nem a kósza elemzők kicselezésére, hanem sokkal inkább a kombináltan, egyidejűleg (néha szükségszerűen egymás rovására érvényesülő) kormányzati hatékonyságra és a politikai haszonszerzésre optimalizálja. Ezért nehezen tudom elképzelni, hogy mi indokolna olyan döntéseket, amelyek biztos bukáshoz vezetnek. Felteszem, vannak, akik erre azt válaszolják: inkompetencia, gonoszság, az, hogy Orbán Viktor és kormányának tagjai definíció szerint csak rossz döntéseket tudnak hozni. Ez viszont már egy olyan szférája lenne a vitának, amelyben – ellentétben a tegnap esti élvezetes szópárbajjal – már nem szívesen vennék részt.