Az újságíró vagy politikáról szóló szöveget író ember mindig bajban van, hogy miképp váltogassa mondatai alanyát minél kevesebb szóismétléssel. Elég sokat írtam az utóbbi években a köztársasági elnökről így a végletekig finomítottam, hogy a szövegben miként váltakozhat az egymást követő alanyokban a személynév, az „államfő” és a „köztársasági elnök” formula. (ha már itt tartunk: az „államelnök” és a „köztársaság elnöke” pontatlan, nem javaslom használni) Igazi zsurnalisztikai szörnyeket is szült más szereplők esetében ez az igény, gondoljunk csak a „taláros testületre” vagy a „hazai fizetőeszközre”. Amikor a Fidesz-KDNP-t nem akarjuk sokadszorra leírni, adná magát a „kormánykoalíció” vagy a „koalíció pártjai”, amikor ezek meg veszekednek egymással, kínálkozik a „koalíciós feszültség” formula, amelyet tegnap is olvashattunk Hoffmann Rózsa sikertelen lemondási kísérletéről beszámoló MTI hírben. Pedig épp ez a sztori mutatja szépen, hogy mennyire nem pontos a helyettesítő alany.
(forrás)
A használatos kifejezés a „pártszövetség” vagy parlamenti körökben „frakciószövetség”, ők is így hívják magukat. Hogy ez mennyire felel meg a politikai kánonnak, azt nehéz lenne megmondani. A sokszor hivatkozott német CDU/CSU hasonlat eléggé billeg, ott ugyanis egy sajátos, sok évtizedes tartományi visszalépési dealnek köszönhetően mindkét komponens élvez egyfajta önállóságot, csak ezt földrajzilag úgy elhatárolják, hogy véletlenül se menjenek egymás rovására, ti. Bajorországban csak a CSU állít jelölteket, a többi német tartományban csak a CDU. Egyvalami biztos: a koalíció nem jó szó a Fidesz-KDNP esetében, mivel az általánosan bevett fogalmak szerint egy ilyen konstrukció mindkét tagja elegendő autonómiát élvez ahhoz, hogy sikerrel nemet tudjon mondani bizonyos döntésekre.
A politikatudomány racionális választási iskolája vétójátékosoknak (veto player) tekint minden olyan szereplőt, amelyik képes megakadályozni egy adott döntést. Bár a vétó szó hallatán inkább államfők szoktak eszünkbe jutni, a kiterjesztett logikába számtalan együttdöntő intézmény belefér, így az EU döntéshozói ugyanúgy, mint a koalíciós nemzeti kormányokat alkotó pártok. Sőt, ha jobban belegondolunk, ez utóbbiak vétójoga erősebb is, mint a modern államfőké, akik döntését általában a törvényhozások felülbírálhatják, vétójuk nem abszolút. Egy olyan koalícióban, ahol bármelyik résztvevő hiányában nincs meg a kormánytöbbség, minden tagnak abszolút vétójoga van a parlamenti megerősítést igénylő kérdésekben. Ha megmakacsolják magukat, és nem támogatják a szavazást, akkor abból nem lesz semmi.
Noha általában kellő gyanakvással figyelem a racionális választás iskola politikatudományos eredményeit, önmagában a vétójátékosok kiemelése szerintem egy értelmes közelítése a valóságnak. Innen már én teszem hozzá, hogy valódi kormánykoalícióról csak akkor érdemes beszélnünk, ha vétójátékosok alkotják, azaz mindenkinek van lehetősége nemet mondani. A valóságban persze ritkán kerül sor a vétójog látványos alkalmazására. A lényeg a lehetőség, mint az atombomba birtoklásánál, ami nagyon érdekes akkor is, ha sosem vetik be. Folyamatos alkukra kényszerülnek így ugyanis a felek, és ezek eredménye, kölcsönös engedmények és visszalépések láncolata alakítja a kimeneteleket.
Ahhoz tehát, hogy a Fidesz-KDNP esetében koalícióról beszélhessünk, meg kéne tudnunk mutatni, hogy miképp vétójátékos mindkét párt, így a kereszténydemokraták is. A probléma kettéágazik. Egyrészt kérdés, hogy egyáltalán játékosok-e, azaz a felszíni jegyeken (önálló név, arculat, képviselőcsoport) túl a valódi politikai működésben elválaszthatóak-e a nagy szövetséges testvértől. A teljesség igénye nélkül ennek megítélésére két tesztet javasolok, mert szerintem a politikai lét lényege ezekben keresendő: a belső tisztújítási autonómia és az önálló politikai versenyzés képessége. Előbbi szerintem erős korlátokkal van csupán meg, erről korábbi posztom végén írok a KDNP decemberi tisztújítása kapcsán. Utóbbi még egyszerűbb: országos szinten a KDNP nem önálló politikai versenyző, csak helyi, általában konfúz esetekben áll elő olyan helyzet, hogy fideszes és kereszténydemokrata jelölt megküzd.
Már a KDNP önálló játékosi léte is tehát erősen kérdéses, de azért nézzük meg a vétójogot magát is, mert itt jutunk el Hoffmann Rózsához. A 37 fős frakció önmagában csak ahhoz elég, hogy a kétharmados törvények megszavazását megakadályozza. Innen nézve már a 1994 és 98 közötti MSZP-SZDSZ koalíció fogalmában is megjelenik némi bizonytalanság. A nemet mondás azonban nem csupán a parlamenti matematikában jöhet elő. Kormányon belül a koalíciós szakpolitikus a végrehajtásban is nemet mondhat a lemondásával – másképp nem, hiszen a miniszterelnök bizalmát a magyar (változatlan) alkotmányos berendezkedésben élveznie kell. Bár nem látjuk még az oktatási államtitkár asszony történetének végét, még talán az okait sem egészen, a mai tudásunk szerint a lemondás eszközzel nem tudott hatásosan élni sem ő, sem a mögötte álló pártja. Nyilván a képet bonyolítja Hoffmann Rózsa kettős párttagsága is (ezért tudott a Fidesz szervezeti szabályai szerint etikai vizsgálatot kezdeményezni Pokorni Zoltán ellen), így az sem teljesen evidens, hogy a konfliktusait mennyire érdemes a KDNP és Fidesz közötti feszültségként értelmezni.
Még ha ez a vita valóban a két párt eltérő értékvilágából is levezethető (oktatási kérdésekben erre látszanak jelek), így valóban a két párt konfliktusa, koalíciós feszültségről nem azért nem érdemes beszélni, mert nincs feszültség, hanem mert a fenti eszmefuttatásom szerint nincs koalíció. Ha pedig kell egy jó szinonima, még mindig ott a „kormányzó pártszövetség”.
