Nem tudom, ez külföldön mennyire van így, de a magyar politikusok rendkívül szeretnek vagy szeretnének valamilyen betonba vagy téglába öntött nyomot hagyni maguk után. Külön posztokat érdemelne, hogy mennyivel hasznosabb lenne ezek forrásából legalább részben inkább a felnövő gyerkőcök fejében valami változtatást elérni egy jobb oktatási rendszerrel, de hát okos gyerekeket nem lehet sugárzó arccal átadni, felújított főteret viszont igen. Az egész még egy múlt havi hír kapcsán jutott eszembe, amikor azt olvastam, hogy a budai Várnegyed felújítása miniszteri biztost kapott.

A két nagy (illetve részben egykor nagy) politikai tábor szívesen használta egymás kritizálására is az építkezések ügyét. A szocialistáknak az autópálya-építés feküdt, a Fidesznek pedig a szimbolikus beruházások. Ennek megfelelően balról sokszor elhangzott a riválist támadó kijelentés miszerint az első Orbán-kormány idején egyes verziók szerint nulla, mások szerint hét kilométer autópálya épült (bár találkoztam olyan írással is, amely ezt hevesen cáfolta). Másik oldalról meg azt szokás az ellenfél fejéhez vágni, hogy míg 1998 és 2002 között felépült a Nemzeti Színház és a Mária Valéria híd, addig az utódok nem tudtak ezekhez fogható szimbolikus jelentőségű építményeket átadni.

Nem szeretnék a vitában igazságot tenni, csak csendben nyugtázom, hogy mindenki olyan munícióval lő a másikra, amilyennel tud. Ha viszont elfogadjuk ezt a megkülönböztető logikát, akkor ebből az következik, hogy a második Orbán-kormány is keresi a módját, hogy a szimbolikus beruházások terén ismét valami maradandót alkosson. A Várnegyed rekonstrukciójával megbízott kormányzati felelős nekem újabb jel arra, hogy ebben a négy évben ez a terület van soron. Szimbolikusnak szimbolikus, látványosnak látványos. Hogy szükség van a rekonstrukcióra, arról talán nem is kell sokat írni.

A Vár tövében nőttem fel, ott jártam iskolába, később is laktam évekig a közelében, de a legmélyebb elköteleződést az elmúlt öt évben alakult ki, amikor a Sándor-palotában töltöttem a munkaidőmet. Ezzel az állással az is járt, hogy érdeklődés esetén betekinthettünk a különböző aktuális rekonstrukciós tervekbe, elképzelésekbe. Én persze mindig érdeklődtem, meghallgattam a különböző tájékoztatókat, és néha elhűlve, néha bizakodó érdeklődéssel néztem a látványterveket a Szent György tér illetve az egykori Honvéd Főparancsnokság elképzelt átalakításairól. A hullámzó színvonalat tekintve még akár azt is mondhatnám, hogy hál’ Istennek nem történt eddig semmi, de összességében mégis inkább borzalmas, hogy a Várban még mindig csak itt tartunk, egész konkrétan sehol.

Ha valóban az Orbán-kormány zászlóshajó-projektje lesz a Várnegyed, akkor a nagy kérdés már csak az, hogy milyen mélységben és milyen szellemben fognak hozzá a munkához. Nem vagyok szakértő, de laikusként is látszik, hogy irdatlan mennyiségű munka tisztességesen helyrehozni ezt a történelmi térerővel áthatott területet. A Várkert-bazár miatt budapestiként egész pontosan szégyenkezem, de a Palota állapotával sincs mit dicsekedni. A Szent György tér, egykori munkahelyem szűkebb környezete is egy jókora félreértés. Szép dolog a zöld felület és a bokrok, de az egykori palotanegyed központi terének nem közparki funkciókat kéne szánni. Persze elég rosszul muzsikál bármilyen palotanegyed paloták nélkül, amelyek helyét a nyugati oldalon legalább már nem csak deszkakerítéssel körülvett építési terület, hanem az egykori épületek sziluettjét jelző fal mutatja. Ott volt az elmúlt években némi fejlődés, legalább a méltatlan buszparkoló eltűnt, de megoldásról a mai állapot fényében sem érdemes beszélni.

Amit én laikusként szívesen ajánlok követendő példának, az maga az egykori munkahelyem épülete, a Sándor-palota. A rekonstrukció ügyelt a történeti hűségre, de egyben új (vagy inkább újra a régi) funkciót is adott az épületnek, ezzel legalább abban a kis sarokban sikerült a Várnegyed egykori kiemelt szerepét a magyar közéletben visszalopni. Nem azt állítom ezzel, hogy a többi, kérdéses jövőjű várbeli épületben is közhivatalt szeretnék látni, csupán azt, hogy méltó, oda illő, és jól elmagyarázható funkciót. Merthogy ezek a munkák sokba fognak kerülni, nagyon sokba, mert évtizedek hanyagságát és érzéketlenségének árát kell megfizetni annak, aki végül hozzáfog. A végrehajtáshoz kell majd politikai erő, és jól megformált válaszok a nehéz kérdésekre, kritikákra. Bármilyen beruházás árát meg lehet ugyanis adni lélegeztető-gépben, a populista politikai beszéd általános egyenértékesében. A Vár ráadásul könnyen elsüthető a jobboldal kizárólagos szívügyeként, Budán van, ráadásul egy olyan kerületben, ahol soha a győzelem közelében sem volt baloldali jelölt semmilyen választott posztra.

Ezekkel nem kell törődni, mert mindenki a szíve mélyén tudni fogja: a Várnegyed nem lehet egyik vagy másik politikai oldal ügye. Rendbe kell tenni, ez nem lehet értékrend kérdése, ez saját magunk önbecsülésének kérdése.