Teljesen váratlanul ért a hír, amikor ebéd után rutinból ránéztem az internetre. Feri bácsi meghalt? Nem is tudtam, hogy beteg volt. Diszkréten kezelte a testi gyengülés ügyeit, hogy ezzel még halálában is ráerősítsen arra a jellemvonására, amely közéleti pályafutása során végig a sajátja maradt: úriemberség. Elegánsan távozott.
Én közvetlenül sosem dolgoztam vele, de számos egykori közeli munkatársa a Köztársasági Elnöki Hivatalból kollégám volt. Sokat meséltek róla, szelleme átjárta a Sándor-palotát. Nem is csoda, ő volt az első lakója. Az anekdoták többsége vidám volt, túl vidám is ahhoz, hogy egy ilyen szomorú napon idézni lehetne őket. Megfigyeltem, hogy a kíméletlenül kritikus, véleményükben mindig magabiztos munkatársaim is, ha Feri bácsiról esett szó, mindig a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla. Valahogy ezt hozta ki az emberekből.
Az elnöki munka zárt kulisszái mögé némi bepillantást engedő történetek egy nyugodt, karakteres és finom ember portréját rajzolták meg. Én is így fogok rá emlékezni. Nyugodjon békében!