Vártam ezzel a poszttal két napot. Arra gondoltam, kb. ennyi idő alatt kiderülhet, ha valami evidens félreértés áldozata lett csupán a Valutaalap francia elnöke, a jövő ilyenkor esedékes francia elnökválasztás esélyes baloldali jelölt-jelöltje. Dominique Strauss-Kahn (DSK) esetében a saját reakcióm is jól illusztrálja, hogy a nyilvános politikában mennyire nem érvényesül a jog sokat hivatkozott maximája, az ártatlanság vélelme. Éppen fordítva működik: nem addig tekintjük ártatlannak a főszereplőt, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége, hanem addig bűnösnek tekintjük, amíg be nem bizonyosodik meggyőző módon az ártatlansága. Ez utóbbi megközelítés sokkal közelebb áll az emberi természethez, az ösztönös ítéletalkotáshoz.
(forrás)
DSK története mindent tud, ami egy vérbő, mediatizált politikai botrányhoz szükséges, van benne pénz, hatalom és persze szex. Nem célom megtippelni, hogy kiknek van igaza: az összeesküvés-elméleteket gyártóknak, vagy a bankárt azonnal elítélőknek. Félek, hogy kihúzom a gyufát azok körében, akik szentül hiszik, hogy a politikai kommunikációban létezhet olyan kitüntetett állítás, amelyre fenntartás nélkül rámondható, hogy az „igazság”, de vállalom, hogy ebben az esetben is egyre kevésbé tűnik érdekesnek, hogy DSK és a szexi szobalány között ténylegesen mi történt a luxuslakosztályban. Ez talán hónapok, évek múlva kiderül. A nyomozás, a vádemelés és a tárgyalás biztos érdekes médiaeseményeket produkál majd, de a lényeg vasárnap óta már lezajlott: az IMF főnökének a pénzvilágban és a politikában egyaránt vége van.
Jópofa volt figyelni, hogy a magyar sajtó miképp hozza a maga papírformáját az üggyel kapcsolatban. A visszafogottság érezhető szándéka ellenére felszínre törtek a zsigeri indulatok és óhajok. A Magyar Nemzet kolumnistája egy román internetes bejegyzés idézetével indítja írását: „Íme, kik kezelik a világválságot, micsoda romlott erkölcsi nullák irányítják a föld sorsát.” A 168 Óra viszont „Egy karaktergyilkosság forgatókönyve” címmel közölt írást, amelyben – alátámasztandó a címben foglalt állítást – rendkívüli fontosságot tulajdonít annak a részletnek, hogy a hírt Jonathan Pinet,a kormányzó UMP ifjúsági szervezetének aktivistája „tette fel a Twiterre, bő egy órával azelőtt, hogy az amerikai sajtóban megjelent volna, s alig húsz perccel azután, hogy a jelenet lezajlott a helyszínen.” Nagy kedvencemen, a galamus.hu-n Lángh Júlia pedig azt írja: „A vádlottat senki nem kíméli, sem a rendőrök, sem az ügyész, sem a média, noha még nincs megállapítva a bűnössége.” – nem mintha bárhol, bármikor az ügyész kímélné a vádlottat. Ezek után a záró mondat sem meglepő: „Pedig milyen jó köztársasági elnök válhatott volna belőle.”
Hogy tényleg milyen lett volna, azt valószínűleg sosem tudjuk meg. Az esélyei azonban valóban jók voltak. Egy április végi mérés szerint, amennyiben DSK jelöltté vált volna az elnökválasztási küzdelemben, jócskán több szavazatban bízhatott volna, mint a fej fej mellett menetelő Sarkozy és szélsőjobboldali kihívója, Marine Le Pen. DSK győzelme az európai baloldal számára egy lehetséges új sikerszéria kezdete lehetett volna. Azt már sosem tudjuk meg, hogy a blairizmus bukása után mi következett volna a szocialisták, szociáldemokraták számára DSK színre lépésével. Azt sem tanulmányozhatjuk, hogy a sajtóban többször „kaviár-baloldaliként” emlegetett, jómódú családban felnőtt gazdag bankár miképp, milyen elvek mentén válhatott volna az európai baloldal megújulásának prófétájává. Mindösszesen annyit rögzíthetünk: ez a siker nagyon jól jött volna az ellenzékben irány nélkül tévelygő, kormányon csődtömegek (Görögország, Portugália, Spanyolország) felett ülő európai balnak. Ha tartalmi ötleteket, átvehető programelemeket nem is, bíztatást, megerősítést, és ami mindenekfelett fontos, reményt adott volna a kontinens többi szocialistájának.
