Miután már a blogszféra nagy buzgalommal rávetette magát a tegnap megjelent alkotmánytervezet legizgalmasabb falataira, megpróbálok néhány olyan aspektust megnézni a szövegben, amelyekről még nem túl sok szó esett, de érdekesek lehetnek. Miután a formai, stiláris és a preambulumot érintő kritikák dominálták az eddigi írásokat, én most megpróbálok inkább a tartalommal foglalkozni, és bepillantani az állítás mögé, amely szerint az államszervezetet érintően nincsenek jelentős változások. Ezzel az állítással egyetértek, de azért érdekes átalakításokat lehet találni. Nem biztos, hogy ezek a legfontosabbak, de első átfutás után én a népszavazásnál és a köztársasági elnök Országgyűlést feloszlató hatáskörénél találtam finomságokat.

Kezdjük a népszavazással, hiszen ennek önmagán túlmutató jelentősége van annál fogva, hogy a most alkotmányozó politikai erő még ellenzékben pont egy népszavazással adta a legnagyobb pofont az akkor kormányon lévő riválisának. Még a NATO-népszavazás előtt megszületett korábbi szabályozás - az érdektelenségből esetlegesen adódó blamától tartva – új rendszert vezetett be az érvényesség megállapítására. Nem az összes megjelenő számát korlátozta alulról az összes választó 50%-ában, hanem megelégedett azzal, hogy legalább az összes választó 25%-a adjon azonos választ. A módszer jónak bizonyult arra, hogy a szükségszerűen kisebb mozgósító erejű népszavazásokat is érvényessé lehessen tenni, különösen, ha az egyik válasz felé nagy eltolódás volt várható. A megoldás nem szándékolt következménye lett viszont, hogy könnyebb lett így érvényes országos népszavazási eredményt produkálni bármilyen ügyben.

Az új alkotmány tervezete visszatérne a normális menethez, azaz az összes választó 50%-ának megjelenésétől tenné érvényessé az eredményt. Az emlékezetes 2008-as Fidesz-KDNP által kezdeményezett népszavazás eredménye érvényes lett volna ezzel a szabályozással is – igaz, hogy csupán egy paraszthajszállal, 50,51 %-os volt akkor a részvétel. A hatályos érvényességi küszöb felett viszont sztratoszférikus magasságokban repült át a referendum: a szükséges 25 % helyett 41-42%-a összes választónak mondott egy irányban véleményt a három kérdésben. Mindez egy olyan népszavazásnál alakult így, amelynek politikai környezete és témája igencsak kedvezett a részvételnek. Kevésbé forró hangulatban 50% fölé vinni a részvételt nem tűnik egyszerű mutatványnak, így megállapíthatjuk, hogy – amennyiben ez a rendelkezés így marad – a jövőben lényegesen nehezebb lesz sikeresen népszavazni.

Jól van-e ez így? Egyrészt ad egy kis támadási felületet a változtatás, hiszen a politikai rivális felemlegeti, hogy épp azon a területen szigorítana most a kormányzó pártszövetség, amelyen ellenzékben komoly sikert ért el. Ezt a támadást viszont könnyű visszavágni azzal, hogy az ominózus referendum az új szabályozás szerint is érvényes lett volna. Összességében pedig – és ezt mondom úgy, hogy általában nem vagyok nagy rajongója a népszavazás intézményének – nem árt, hogy a szokásos, vagy normális szabály kerülhet vissza az érvényesség megállapítására. A népszavazás képviseleti demokráciában rendkívüli eszköz, ezt a rendkívüliséget jobban biztosíthatja a régi-új érvényességi küszöb.

A másik izgalmas terület a köztársasági elnök Országgyűlés feloszlatási hatáskörét érinti. Ez a most hatályos alkotmányban és a tervezett újban is két feltételhez van kötve. Az egyik feltételt lényegében változatlan formában megőrizné az új alaptörvény (új szöveg: „Kormány megbízatásának megszűnése esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt az Országgyűlés az első személyi javaslat megtételének napjától számított negyven napon belül nem választja meg”, most hatályos szöveg: „a Kormány megbízatásának megszűnése esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt az első személyi javaslat megtételének napjától számított negyven napon belül nem választja meg.”) A most hatályos másik feltétel viszont eltűnik („az Országgyűlés - ugyanazon Országgyűlés megbízatásának idején - tizenkét hónapon belül legalább négy esetben megvonja a bizalmat a Kormánytól”). Túl sok könnyet nem érdemes hullatni érte, ez ugyanis maga volt a megtestesült lehetetlenség, valami olyan őrjöngő alkotmányos válságot feltételezne egy ilyen helyzet, amelyet még az összes országgyűlési képviselő folyamatos delíriuma esetén is nehéz lenne elképzelni.

Jött viszont egy újabb feltétel, ami így szól: „az Országgyűlés a központi költségvetést március 31-ig nem fogadja el.” Ez sem túl valószínű eset, de legalább könnyebben elképzelhető, hogy egy elhúzódó, kilátástalan alkotmányos válság következtében valami ilyesmi megtörténik, szemben az egy éven belüli négy miniszterelnök-cserével. Könnyebb azonban nem lett Országgyűlést oszlatnia az államfőnek. Ezt azért fontos két vonallal aláhúzni, mert a tervezés korábbi stádiumában még voltak olyan szövegváltozatok, amelyek valamilyen közelebbről meg nem határozott mély politikai válság esetén is, lényegében szabadkezet adva engedték volna az államfőnek az előrehozott választások kicsikarását, tehát ez a kezdeti buzgalom most nyom nélkül eltűnni látszik. Általában is azért fontos ez a pont, mert múlik rajta az államfő és a törvényhozás közti hatalmi viszony, amely ha jelentősen másképp alakult volna, az a parlamentáris kormányforma elhagyása felé vezető utat is jelenthette volna.

Azzal pedig, hogy egy értelmetlen és nagyon nehéz feltételt kicserélünk egy értelmes, de szintén nagyon nehéz feltételre, a korábbi egyensúly nem borul fel, viszont a szabályozás komolysága nő – ez pedig üdvözlendő fejlemény, még ha önmagában nehéz lenne rámondani, hogy már ezért is érdemes volt új alkotmányt írni.