Nem különösebben meglepő, ha így szeptember idusának elmúltával többeknek eszébe jut egy régi nagy sláger refrénje, az előrehozott választások. Öt éve ilyenkor nagyon népszerű volt ez a dal. A pártpreferencia-mérésekben a 2006-os választások után szinte azonnal átvette a vezetést a Fidesz az MSZP-vel szemben, őszre a kettejük közötti olló hatalmasra nyílt. A felgyorsult események közepette szinte mindenkinek fűződhetett valami érdeke ahhoz, hogy előrehozott voksolást kívánjon.
(forrás)
Az akkori legerősebb ellenzéki párt érdeke nem kíván túl sok magyarázatot. Egy váratlan választási bukás után gyorsan fordult a kocka, a választók preferenciái megváltoztak, és egy új szavazáson már elég nagy biztonsággal a mérsékelt jobb lett volna kormányalakítási lehetőségekkel a befutó. A parlamentáris demokráciák persze úgy vannak kitalálva, hogy az ellenzék magában ne dönthessen az előrehozott választásokról. Bármilyen nyomasztó helyzetet is szült ez 2006-ban, mégis állítom, jól van ez így, kormányozhatatlan lenne egy olyan ország, ahol kisebbségből el lehetne dönteni, hogy mikor legyen idő előtt voksolás.
Más parlamentáris rezsimekben létezik még egy megoldás az előrehozott választások megtartására. Épp a patthelyzetek miatt, az ilyenek feloldására hivatott köztársasági elnöknek van például Olaszországban lehetősége, hogy minden különös feltétel nélkül döntsön egyik vagy mindkét ház feloszlatásáról. Hosszan tárgyalható, hogy ez miért jó így, miért volt hasznos Olaszországban, és mi következik mindebből. Most legyen elég annyi, hogy Magyarországon nincs így. Nincs benne a 2006-ban és ma is még hatályos régi alkotmányban – bármennyire is próbálták ezt a magyar közjogot egyébként hivatalból ismerő egyes felelőtlen szerzők sugallni –, és nincs ilyen lehetősége az államfőnek az új alaptörvényben sem, amely 2012-től lesz hatályos.
Az előrehozott választásokhoz továbbra is az egyetlen régi út vezet, azaz a parlament többségének kell kimondania a feloszlást. (a köztársasági elnök ilyen hatáskörét érintő spekulációkról korábbi posztomban elmondtam a véleményem) Miért volt életszerűbb ennek tudatában is 2006 őszét követően előrehozott választásokról beszélni? Az akkori koalíciós kormánytöbbség ugyanis gyorsan megtapasztalhatta, hogy kitartva a status quo mellett kisebb hullámzásokkal, de lényegében minden nap egyre fogyott a támogatottsága. Szavazatszám-veszteséget minimalizáló stratégia része lehetett volna egy önfeloszlatás. Különösen az egykori SZDSZ érdekelhette volna egy ilyen terv, mert számukra nem csupán a bukás mértékének csökkentése, hanem a puszta lét volt a tét.
Utólag könnyen vagyunk okosak, de azért hatalmas jóstehetséget sem kívánt annak előrejelzése, hogy a 2006 őszén megindult trendek majd hová vezetnek. Ma, amikor éppen nyílt szembenállássá eszkalálódott Gyurcsány Ferenc és pártja szembenállása nyilván sok szocialista vezető politikust lehetne találni, aki utólag már bánja, hogy miért nem sikerült még jó időben kiállni az egykori miniszterelnök mögül.
Most egész más a helyzet. A kormányzó pártszövetség minden jelentős vesztesége dacára továbbra is jelentős előnnyel vezet riválisaival szemben. Egy előrehozott választást továbbra is minden ma rendelkezésünkre álló adat szerint megnyerne. Ettől függetlenül semmiféle racionális érdeke nem fűződik ahhoz, hogy sietesse a voksolást. A kétharmados többség hatalmas politikai kincs a sima többséghez képest is, ennek a kincsnek a megőrzését egy korai voksolás kockára tenné.
Vona Gábor rövid keddi esszéjében nem is nagyon bonyolódik bele a magyarázatba, hogy miképp jönne létre előrehozott választás, mi kölcsönöz realitást a felvetésének. Egyszerűen kívánja, hogy így legyen: „Erre lenne szükség, egy új felhatalmazást kérni a politikának a magyar társadalomtól, hogy merre menjen az ország.” Gyurcsány Ferenc friss Facebook bejegyzésében ennél tovább megy. Próbálja keresni a Fidesz oldaláról racionálisnak tételezett indokot: „az alkotmányos rendszer korrekciójával erős elnöki rendszert hozna létre, ő maga átvenné az elnöki szerepet, 2012 tavaszára előre hozott választást irna (sic!) ki, majd szakértői kormányt bízna meg az elkerülhetetlen korrekcióval, talán korlátozhatná azokat a károkat, amit ő személyesen és pártja el fog szenvedni a következő években.”
Mindkét politikus alapvetően hű saját politikai tradíciójához. A Jobbik radikálisai 2006 őszéből merítették azt az erőt, amely a Parlamentbe is berepítette őket, így nem csoda, hogy most némi nosztalgiától is hajtva ismét előkerült az akkori daliás idők egyik fontos motívuma – függetlenül a kontextus különbségeitől.
Gyurcsány körében is komoly hagyománya van annak az állításnak, hogy Orbán Viktor Magyarországon elnöki rendszert épít. A jámbor választót ezzel addig lehetett ijeszteni, amíg az új alkotmányban a fideszes többség egy főbb vonalaiban változatlan alkotmányos berendezkedésről szóló megoldást nem fogadott el. Az évekig dédelgetett elképzelés arról, hogy a mai miniszterelnök a Sándor-palotába tart, ezzel az aktussal végleg lejárt szavatosságúvá vált, azóta nem is hallottam róla.
Olyannyira értelmetlen ma mind az előrehozott választásokkal, mind Orbán államfői ambícióival előrejönni, hogy tényleg nehéz mást ebbe belelátni, minthogy Gyurcsány Ferenc maga is érzi, ezúttal elhagyta a kártyaszerencse, és nem jött be a 19-re lap húzása, ahogy ezt Török kolléga is megállapítja. A radikális témaváltással a volt miniszterelnök Vona Gábor ötletéhez csatlakozott, és ezzel azt a számára kétes értékű helyzetet idézte elő, hogy most ők ketten vannak a nyilvánosságban, akik előrehozott választásokról beszélnek.
