Tegnap este, amikor az oslói támadások elsői hírei után már folyamatosan a CNN breaking newst néztem, a műsorvezetőkkel és szakértő kommentátorokkal együtt egyre nőtt bennem is a meggyőződés: iszlám fundamentalisták voltak. Már megint ők. Hát persze. Nem akartam azt a hibát még egyszer elkövetni, mint 2001 szeptemberében. Akkor, abban a pár órában, ameddig nem volt bizonyosság, nekem minden más az eszembe jutott. Nem volt például még messze a 99-es szerbiai NATO bombázás, arrafelé kezdtem keresgélni – mindenki nézze el nekem, 10 évvel fiatalabb és pont ennyivel tapasztalatlanabb voltam. És mennyit ért tegnap ez az extra tapasztalat? Kb. annyit, hogy csont nélkül beszívtam az arab vagy kurd támadó történetét.
(forrás)
Egy ilyen értelmetlen erőszakos tragédia után a döbbent publikum lelki egyensúlyát valamelyest helyre tudja billenteni, ha legalább egy „nyilvánvaló” ellenséget láthat az elkövetőben. Egy fejkendős, sötét bőrű, szakállas fickó – igen, ez legalább könnyen emészthető lenne, nem kéne hülyén néznünk egymásra, hogy és ezt így hogy? Ma reggel meg kinyitom a híreket, és egy fess, magas, szőke skandináv tettest látok. Egy olyan karaktert, akiről ránézésre biztosan egyetlen biztonsági őrnek sem jutna eszébe, hogy kicsit alaposabban megvizsgálja. Sosem mondtuk ki nyíltan, de 9/11 óta kialakult egyfajta biztonsági rasszizmus a nyugati világban. Hányszor jöttek hírek arról, hogy arabokat leszállítottak repülők fedélzetéről, hogy az utasok bepánikoltak, ha a kabinban túl sok gyanús közel-keletit láttak? Érthető? Persze, hogy az. Rendben volt ez így? Persze, hogy nem.
Most akár egy új fejezet is kezdődhet. Tegnap este még arról ment a találgatás, hogy Oszama bin Laden likvidálásával mégsem lett vége az al-Kaidának, újra lecsaptak, hogy jelezzék, őket nem lehet ilyen könnyen kikapcsolni. Nem szeretnék naivnak tűnni, most sem gondolom azt, hogy egy beteg öregember kivégzésével vége az iszlám terrorizmusnak, de annyit feltétlenül érdemes regisztrálnunk, hogy a szakértők által akkor, a likvidálás másnapján megjósolt bosszúhullám és vérfürdő nem jött el – tegnap sem.
Még ha nem is tűnt el a Nyugat utolsó tíz évének első számú ellensége a színről, mostanra biztosan sokkal gyengébbé vált, még saját mitikus vezetőjét sem tudta megvédeni. Nem kell azonban félni, nem maradunk ellenség nélkül. Ahogy bölcs gimnáziumi osztályfőnököm mondta mindig, még az atombombánál is veszélyesebb az emberi hülyeség. A köztünk élő, időnként elképesztő erőt megmozgatni képes idiotizmussal felvenni a harcot pedig minden küzdelemnél nehezebb.
Most épp a norvégok voltak soron, de egészen biztosan senki nincs biztonságban az ilyen őrültekkel szemben. Ebben a támadásban nem volt semmi norvég-specifikus, hacsak épp az nem, hogy az országban minden túl jól ment, túl nagy volt a nyugi és a béke.
Sok erőt kívánok nekik ahhoz, hogy ebből a rettenetes sokkból valahogy magukhoz tudjanak térni!
