Az előző posztban szó volt a politikai kommunikációról, a kommentekben meg is kaptam az obligát választ, hogy az egyenlő a hazugsággal. Ezt majd egyszer egy külön írásban megpróbálom tisztázni, most csak azért idézem fel, mert tegnapról mára virradóra egy egész kontinensnek kellett komoly politikai kommunikációs feladatot megoldani: elmondani a de facto csődbement Görögországról, hogy valójában nem ment csődbe. A megoldásról már megjelentek az első gazdasági elemzések. Az esetleges magyar politikai következményeket is ideje végiggondolni.
(forrás)
Az első és evidens hatás az árfolyamok megnyugvása. Érdekes helyzet persze, talán még két hete is furcsán néztek volna arra a gazdasági újságíróra, aki 225-ös frankárfolyam mellett a „Szárnyal a forint” címet adja cikkének, de ez már csak egy ilyen időszak. Egy pillanatig nem gondolom, hogy a devizahitelesek életét keserítő szorítás jelentősen csökkenne, legfeljebb annyi lélektani változást könyvelhetünk el, hogy az euro-frank paritásos árfolyamot is vizionáló forgatókönyvek esélyei most némileg csökkentek, a politika (különösen az ellenzéki betámadó politika) így most kissé kevésbé tud ezen a hangszeren játszani.
Sokkal izgalmasabb az a következmény, amelyet a portfoliós Madár István is firtat remek írásában Portugália és Írország vonatkozásában. Nekem is nehezen hihető a fogadkozások ellenére, hogy a Görögország esetében alkalmazott, sok tekintetben az eddigi határok átlépését jelentő megoldásokat sikerülhet-e teljesen karanténba zárni. Ez a vírus a felelőtlen politikai versenyben fertőzni fog – azonban nem csak a fenti két ország esetében kell erre számítani. A magyar szélsőjobb térfelén is kedvelt téma az államadósság újratárgyalása, átütemezése, a jobbikos Vona Gábor bő egy hónapja beszélt erről az Országgyűlésben. Csodálkoznék, ha most nem jönne elő újra, újult erővel.
Ha görögöknek lehet, akkor nekünk miért nem? És tényleg, miért nem? Vegyük két család esetét. Mind a kettő sokkal tartozik. Az egyiknél van rá lehetőség, hogy kevesebbet költsenek, mert volt némi pocsékolás a családi kasszában, és még arra is mód van, hogy többet dolgozzanak a családtagok, nincs minden kapacitásuk lekötve. A másik családnál viszont már rámehet a béke, a gyerekek egészséges fejlődése, ha még tovább próbálnák az amúgy is fogott kiadásaikat csökkenteni, és ugyanígy a további munka elvállalása is már elviselhetetlen terhet jelentene. Ha az utóbbi család, jelezve, hogy nem bírja tovább, extra segítséget kap, olyat, amely a szokásos keretekből kilép, az még nem jelenti azt, hogy erre az előbbi családnak is igényt kell tartani, noha nekik is nyilván kényelmesebb lenne újra téliszalámit enni párizsi helyett, és kihagyni a túlórákat. Az állítás lényege, hogy a rendkívüli mankó nélkül magát talpra állítani képes család végül nagy valószínűséggel jobb bőrben lesz, mint a kisegített, csődöt mondott.
A baj csak az, hogy az ilyen, hosszabb távra tekintő gondolkodás jellemzően nem hatja át a politikai versenyeket, egyszerűen ilyen a racionalitása. Ha ráadásul eddig is napirenden volt az átütemezés témája, akkor igen nehéz elképzelni, hogy pont egy ilyen látványos fejlemény után ne jöjjön elő újra. A Jobbik most még lovagolja a Balázs József ügy hullámát, és ezt a maguk logikája szerint helyesen is teszik (abszolút osztom ezzel kapcsolatban a Mandiner álláspontját), de ha ennek vége, akkor várható a reakció a görög fejleményekre. A kormányoldal részéről nem ártana okos és meggyőző válaszokkal készülni.
