A tegnapi poszt kommentjeiben többen is kérték, hogy legyen erről szó, íme:
Hétköznapi beszélgetéseim tapasztalata, hogy Kína elég szélsőségesen megosztja az embereket. Sokan vannak, akik félnek az országtól, mint ahogy általában minden ismeretlentől félni szokás. Akik pedig nagyjából átlátják, hogy a mai globális pénzügyi rendszerben és általában a világgazdaságban mit jelent Kína, azok pedig végletesen lelkesek, és minden egyéb szempontot hajlandóak félretenni. A tegnapi kínai-magyar kormányfői csúcsot nyilván az utóbbi hangulat hatotta át, de azért szerencsére olyat sem mondott egyik magyar nyilatkozó politikus sem, hogy minden úgy van jól Kínában, ahogy van.
(forrás)
A diplomácia nyelvén az a megfogalmazás, hogy „kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás politikáját” – ahogy Orbán fogalmazott újságírói kérdésre a tanácskozás utáni sajtótájékoztatón – azt jelenti, hogy udvariasan távolságot tartunk, inkább nem mondunk semmit. Erre lehet mondani, hogy sunyiság, és ott van az Index remek gyűjtése is, hogy fideszes politikusok nemrég még miket nyilatkoztak Kínáról (n.b. a tegnap két magyar főszereplőjétől, Orbántól és Fellegitől nem volt kritikus nyilatkozat).
Aki kicsit is jobban megfigyeli a diplomácia működését, az láthatja, hogy ebben a világban a szereplők általában tudják, hogy mi a dolguk. Amikor történik egy látványos incidens, azt el lehet, sőt, el is kell ítélni. Amikor egy-két év múlva ugyanebből az országból magas szintű delegáció érkezik, és előnyös gazdasági megállapodási javaslatokat hoz a finom szabású aktatáskájában, akkor elég nyilvánvaló, hogy a vendéglátók nem nyomják bele a vendégek orrát a korábbi problémás ügyeikbe. Megtették a magukét, amikor ennek itt volt az ideje, de most más volt a dolguk, megállapodásokat kellett kötni.
Nyilván vannak értelmes morális határok. Tisztességes ország nem bizniszel véres kezű rezsimekkel. Olyanokkal viszont, akiknek a hatalomgyakorlási eszközeivel nem értünk egyet, de szükségünk van a tőkéjükre, piacaikra, szerintem ez napi gyakorlat. Azokkal az észak-afrikai rezsimekkel is kiterjedt gazdasági kapcsolataink voltak évtizedek óta, amelyeknek vezetőit nemrég kergette el a dühös népük. Nem szívesen írom le, de így van: az ember nem mindig azzal köti a legjobb üzletet, aki amúgy a legszimpatikusabb. Ha lakást keresek, és találok egy szépet és jót, de az eladó szája büdös, nem küldöm el magabiztosan fogat mosni, inkább nem veszek az orromon levegőt, és gyorsan megkötjük a boltot.
A tegnapi híreket olvasva több gondolat, emlék is beugrott, előre is elnézést, ha csapongani fogok. Még novemberben a kongresszusi választási kampány finisében jártam az USA-ban, ahol nagyon nyomták az alábbi reklámfilmet. Igen, ők tudnak félni a kínaiaktól, sokkal élénkebben jelen van ez a téma a napi közéleti vitáikban, de nem is véletlenül: az amerikai életmód fenntartása kínai tőke nélkül ma elképzelhetetlen lenne.
Azután eszembe jutott az Elnök emberei című sorozat egyik epizódja (ínyenceknek: 6. széria, 7. epizód), amikor Bartlet elnök egy taiwani zászlót kap ajándékba, és a látogatóba készülő kínai delegáció erről valahogy tudomást szerez. Az epizód egésze arról szól, hogy hogyan próbálják ezt a zászlót visszaadni, mert kezelhetetlen diplomáciai bonyodalmakat okoz. Tudom, fikció, de a West Wing jól megírt forgatókönyv alapján készült, nagy hülyeségek nincsenek benne. A sztori szerintem jól illusztrálja, hogy nem csupán egy számukra apró közép-európai országtól, hanem egy szuperhatalomtól sem veszik jó néven, ha bármilyen szimbolikus gesztussal megkérdőjelezik az egy Kína elvet, vagy hagyják, hogy ezt más látványosan, az orruk előtt kifejezze.
Végül az utolsó emlék friss. Már írtam a toulouse-i Airbus gyárlátogatásomról. Az összeszerelő-csarnok előtti betonon az átadásra váró gépek többsége ázsiai, főként kínai ügyfélhez ment. Az idegenvezetőnk nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire fontosak az ázsiai vásárlók, akik nélkül nem is nagyon létezne európai repülőgépipar. Az Airbus 1990 óta irodával jelen van Kínában, 2009-ben pedig már elkészült az első, ott összeszerelt A320-as.
Mindenki üzletel Kínával, mert ma másképp nem megy. Amikor a kínai miniszterelnök európai turnéján Berlin és London mellett egyedül Budapesten áll meg tárgyalni, az nekünk elsősorban jó hír. Azt jelenti, hogy előbb vagyunk azon a ponton, ahová előbb-utóbb mindenki el akar jutni. Szeretni ettől még nem kell azt, ahogy a Kínai Népköztársaságban a közügyeket intézik, de ezt nem is kéri senki.
