Ahogy erről már korábbi posztomban is meséltem, Lengyelországban jártam egy konferencián. Az ilyen összejövetelek sok mindenre jók, de a közélet iránt érdeklődő, vagy éppen azt alakító résztvevők közelsége miatt biztosan több információ gyűjthető be az adott ország politikai tájképéről, mintha csak sima turistaként mentem volna oda. A magyar elemzőket mindig is izgatta a lengyel belpolitika, és sajátos regionális legendává emelkedett a varsói gyors mint választási orákulum. Vajon közlekedik még ez a járat?

(forrás)

Ha igen, akkor jelentős késéssel, ugyanis a 2005-2006-os körben látványosan borult a logika, 2005-ben a lengyel baloldal bukott, ez Magyarországon csak egy ciklussal később, 2010-ben következett be. A jóslásra önmagában biztos nem jó a lengyelek alapos megfigyelése. Kicsit jobban megkaparva a felszínt kiderül, hogy igazándiból egyik fontos ottani szereplő sem felel meg pontosan a legközelebb álló magyar párjának. Olyan ez mintha colos csavart szeretnénk metrikus anyába becsavarni: első pillantásra stimmel, de semmiképp nem passzol.

Mégis nagyon fontosnak gondolom, hogy időnként kíváncsi tekintetünket távolabbi északi szomszédunkra vessünk, mert izgalmasan változik a pártkínálatuk, a változás iránya pedig Magyarország számára is egy lehetséges forgatókönyvet kínál. Most ősszel, pont október 23-án lesznek náluk parlamenti választások. A verseny már nem kimondottan a jobb és baloldal között zajlik, hanem két, eredetében és európai pártcsaládjában jobboldalinak tekinthető párt között.

A Polgári Platform (PO), amely adja a jelenlegi miniszterelnököt és a közvetlenül választott államfőt is, EPP tagsága alapján elvileg a Fidesz megfelelője, de annál sok tekintetben liberálisabb, városiasabb nagy gyűjtőpárt. A Jog és Igazságosság (PiS) tőlük jobbra áll, inkább a szegényebb, vidékiesebb választók körében népszerű, általában az alacsonyabb státuszú szavazók favoritja Lengyelországban. Adná magát a Jobbik hasonlat, de ez a párhuzam még gyengébb lábakon áll, hiszen a magyar szélsőjobbos képviselők az EP-ben a függetlenek között ülnek, míg a lengyel PiS képviselői az ECR (Európa Konzervatívok és Reformisták) között foglalnak helyet a brit toryk és Bokros Lajos mellett. Elég érdekes társaság, az biztos.

Ami nekünk szerintem az egészből izgalmas lehet, az az, hogy egy jelentéktelenné váló hagyományos baloldali szereplő mellett miképp tevődhet át a politikai verseny a jobboldalra. Ennek kialakulásához alapvetően két feltételnek kéne teljesülnie. Egyrészt a baloldal válságának tartósan fenn kéne maradnia úgy, hogy sem a régi, sem az új baloldali játékosok nem képesek reális alternatívát kínálni a kormányoldalból kiábrándulók számára. Másrészt az új kihívónak, a szélsőjobboldali (vagy a nyugati irodalom nomenklatúrája szerint radikális jobboldali) Jobbiknak valamilyen módon magára kéne találnia, és minimum megdupláznia szavazótáborát.

A baloldalon zajló meccsről nemrég írtam, onnan várjuk a további fejleményeket. A másik végéről nézve a fejleményeket hasonlóan sok bizonytalanságot mutat a jelenlegi állapot. A magyar választók preferenciáit ismerve (pontosabban a meglévő ismereteink és tapasztalataink alapján elképzelve azt), és az aktuális gazdasági környezetet, a sok bedőlt hitelt, a jövedelmi feszültségeket elnézve úgy tűnhet, hogy egy szélsőjobboldali pártnak ideális terep Magyarország a növekedésre. Az, hogy a Jobbik látványosan mégsem képes beindulni, szerintem elsősorban a párt belső, kifelé is kisugárzó zavaraiból, illetve az egész szélsőjobb identitás-problémáiból vezethető le elsősorban. Ennek apró, de beszédes megnyilvánulásai akár Morvai Krisztina párton belüli ellentmondásos megítélése, akár a Jobbik és a rivális, hasonló értékrendi alapon álló félkatonai szervezetek közti tettlegességig fajuló viszály.

A Jobbikot, illetve sokkal inkább az egész szélsőjobbos szubkultúrát összefogva, erős kézzel vezetve, a mérsékeltebb, de csalódott centrum felé inkább kinyitva megtörténhetne, hogy Magyarországon is a legfontosabb politikai verseny színtere teljes egészében jobboldalra húzódna. Mostani állapotában a szélsőjobbot képviselő párt egyike a kicsi és tehetetlen parlamenti kispártokkal, akikkel ráadásul az többi ellenzéki nyíltan semmiféle közösséget nem hajlandó vállalni. Nagyon össze kéne szedniük magukat, rendezni a belső problémáikat, és egyúttal nagyon nagyokat kéne a kormányzóoldalnak hibáznia ahhoz, hogy ez a felállás a következő választásokra jelentősen megváltozzon, és komoly emberek ismét, egy teljesen új kontextusban a varsói gyors nevét a szájukra vehessék. Persze előbb várjuk meg, hogy mi történik a lengyeleknél. Október végén visszatérünk a témához. Stay tuned!