Előre szeretném jelezni, hogy a devizahitelesek megmentésével kapcsolatban nem vagyok érdek nélküli külső szemlélő. Mi is így vettünk lakást svájci frank hitelre, mi is buktunk az árfolyamon. Innen nézve nagyon drukkolok, hogy az 1982-es árfolyamot sikerüljön rögzíteni, és a különbözetet pedig fizesse ki a költségvetés. Ha ez mégsem így lesz, akkor azért fogok mérsékelt megértést tanúsítani. A devizahitelek ügye ugyanis nyomasztóan összetett, és nehéz benne bármit is úgy lépni, hogy ne legyen érvényes és részben jogos ellenvetés a túloldalról. Kár volt az egészbe belekezdeni. Ennek megfelelően egy minden érdekeltet – állam, hitelesek, bankok – kielégítő megoldáshoz mindenekelőtt egy működő időgépre lenne szükség.
(forrás)
A 2000-es évek elején lettünk annyi idősek, hogy a társaságban saját lakás vásárlása egyáltalán téma lehetett. Körülöttem többen lázba jöttek az államilag támogatott hitelkamatok és az ezzel együtt járó adókedvezmények lehetőségétől. Ma már tudom, hogy okosak voltak. Én vártam a megfelelő időpontra, se kellően motivált, sem kellően felkészült nem voltam akkor még a lakásvásárlásra. A politikai változás időközben elvitte a támogatott lakáshitelt, de mégsem tört ki lázadás, ugyanis emlékeim szerint nagyjából egy időben jelent meg devizahitel lehetősége. Az államnak ez akkoriban jó bulinak tűnt: csak annyi dolga volt, hogy engedte, mert pénzébe neki nem került, és mégis tömegesen tudtak a magyarok olcsó finanszírozással lakáshoz jutni. Ebben a miliőben az árfolyamkockázatok veszélyei csak apró betűk maradtak a hitelszerződésen, sem a bankok, sem az állam nem volt érdekelt abban, hogy nagyon firtassa ezt a vonalat.
Nincs mit szépítenem rajta. Dacára minden közgazdasági képzésemnek, én is beszívtam. Nem volt persze nehéz. A bankos hölgy három számot rakott elém: ennyi lenne a forinthitel havi törlesztője, ennyi az euró, ez a kicsike meg a svájci frank. Három másodperc múlva rávágtam, hogy svájci frank, hasonlóan sok tíz- vagy talán százezer honfitársamhoz. Pedig nem a pénzügyi szigorlatomhoz tanult tételeket kellett volna kikeresnem az agyam legmélyebb zugaiból, még csak nem is kellett volna a gazdasági sajtót naponta bújnom a helyes döntéshez. Az alap közgazdaságtan első leckéje, egyetlen mondat elég lett volna: nincsenek ingyen ebédek. Bizony, ahol ekkora a nyereség a látszólag semmiért, ott érdemes a turpisságot keresni, mint amikor Rodolfó kezét lessük.
Igazságos-e, hogy most a devizahitelesek az államtól várnak segítséget? Megválaszolhatatlan kérdés. Ha onnan nézem, hogy az állam általában segít ott, ahol valamilyen tömeges és kezelhetetlen veszteség éri a polgárait, akkor igen, azt gondolom, hogy valamilyen lépés szükséges. Ha viszont az én saját egykori választási lehetőségeimet nézem, már közel sem ilyen tiszta a kép. Miért nem választottam a forinthitelt, és mondjuk egy annyival olcsóbb lakást vettünk volna, hogy úgy is bírható legyen a havi részlet? Miért vettem fel hitelt egyáltalán? Sokan vannak, akik ezt nem tették. Ők nem is buktak, de egy esetleges bailout az ő közpénzükből is menne. Joggal lennének dühösek.
Szűk pallón kell a helyes döntéssel billegni úgy, hogy közben nyilván a bankadóval már eddig is kóstolgatott banki hitelezők tűréshatára se legyen átlépve. Ami eddig látszik a csomagból, az jól mutatja, hogy milyen irányú lehet a megoldás. Ajándék pénz nem lesz az árfolyam állítgatásával, de átmeneti menedék keletkezhet. Egy optimista forgatókönyv szerint a pár évig tartó menedék is jól jöhet, mert addig a.) erősödhet a forint (vagy ami fontosabb: gyengülhet a frank), b.) mérsékelten nőhetnek a bérek, és így, amikor a különbözetet később ki kell csengetni, az már nem fogja annyira földhöz vágni a háztartásokat. A pesszimista forgatókönyv, mindennek az ellenkezője persze nem sok jót ígér, de én némi megértéssel szemlélem, ha egy kormány abból indul ki, hogy tevékenysége eredményeképp nem lesz minden rosszabb.
Valamit világosan kell látni: az otthon tömeges elvesztése iszonyatos erejű kollektív negatív élmény lehet. Függetlenül attól, hogy a kilakoltatott milyen türelmes, milyen nyitott és megértő, egy ilyen fejlemény hatására nagyon-nagyon dühös lesz, és jó eséllyel nem (elsősorban) magára, hanem mindenki másra, valódi hibásokra, bűnbakokra, akárkire, aki a haragja címzettjévé válhat. Egy ilyen közösség ideális terep a szélsőjobbnak. A lakásárverezésekkel együtt a radikálisok konjunktúrája is megindulhatna. Azt is megértem, ha ezt a lehetőséget tokkal-vonóval nem szeretné felkínálni a kormányoldal riválisainak. Jövő héten okosabbak leszünk. Én addig titokban drukkolok az 1982-es CHF rögzítésnek, ez sem sokkal nagyobb hülyeség, mint lottót venni.