Furcsa nap volt a péntek. Máskor is szoktam autózni déltájban Óbudáról a belváros felé. Ilyenkor már érezni a hétvége előtti csúcsforgalom előszelét, több lámpaváltás a kritikus kereszteződésekben normálisnak számít. Most pénteken viszont akadálytalanul suhantam át a problémás helyeken is. Alig volt autó az utakon. Megérkeztem kedvenc ebédelőhelyemre, ahol sokan az alagsori nagyképernyős TV köré gyűltek. Hát persze, most megy az esküvő! Délelőtt egész megfeledkeztem róla. A tulajdonossal együtt néztük az eseményeket. Neki annyira most nem tetszett Catherine, de az sokkal jobban zavarta, hogy a máskor ilyenkor tömött kifőzdében csak egy-két asztal mellett ült valaki. Családiassá vált a hangulat. A néhány vendég és a helyiek feszülten figyelték a közvetítést. A bejárat mellett ülő kasszás hölgy nem tudott lejönni. Amikor az ebéd után fizettem, csak annyit kérdezett szomorúan, de kíváncsisággal is a hangjában: kimondták már az igent?

(forrás)

Eszembe jutott 1997. Akkoriban közgázosként áthallgattam a frissen bevezetett kreditrendszer lehetőségeit kihasználva az ELTE-re. Réz Andrásnak volt egy nagyra nőtt szemináriuma, amelynek már a címét sem tudom felidézni, de annyi biztos, hogy menőnek számított odajárni, ott volt a legtöbb cimborám is. Diana halála volt a téma. Réz élvezetes stílusban vezette elő a problémát: hogyan lehet, hogy egy kis közép-európai ország, mint a miénk mély gyászba zuhan a brit trónörökös ex-nejének autóbalesetét követően? Nem emlékszem, hogy milyen megoldást adott, csak arra, hogy milyen jópofán terítette a problémát. Tényleg elgondolkodtató volt a dolog.

Azóta sok minden változott, de a brit monarchia iránti bűvöletünk nem apadt. Közel sem csupán Magyarországról van szó. Mi csak rendes része vagyunk annak a tátott szájjal ámuló hatalmas (hárommilliárd ember, Úristen!) közönségnek, amely képes volt akár a napját is átszervezni, csak hogy élőben nézhesse a sajtó által kreatívan az „évszázad esküvőjének” keresztelt eseményt – n. b. az évszázad 11. esztendejében ez még nem biztos, hogy nagy kunszt. Érdekes, hogy a legjobban az amerikaiak voltak besózva, egy olyan ország gyermekei, ahol soha nem is volt király. Talán épp ezért?

Tényleg, mitől vált ez az esküvő ekkora történetté? Persze, a brit uralkodóház tagjai a széles nyilvánosság szemében sokkal inkább első osztályú celebek, és nem egy ország vezetői. Mégis nehezen tudok elképzelni bármilyen hatalmas, mondjuk a popkultúra által kitermelt celebet, akinek az esküvőjét szó szerint a fél világ nézi. Nem értek a lélektanhoz, nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy tudat alatti nosztalgia. Lehet-e nosztalgiát érezni olyasmi iránt, amelyről nincsenek is tapasztalataink, csak a szeretetére vagy csodálatára a természetünknél fogva kódoltak vagyunk. Igen, azt gondolom, hogy az emberi természet része – hasonlóan sok más, a felvilágosodás és örökösei által tagadott tulajdonsághoz – az örök és örökletes hatalom iránti bűvölet. A demokráciák választott hatalomgyakorlói innen nézve profán figurák csupán. Róluk nem lehet olyan esti mesét mondani, amelyben az egyszerű polgárlányt a herceg veszi feleségül.

Van egy másik magyarázatom is, ez már konkrétan kötődik az Egyesült Királysághoz. Ez az ország a Nyugat elmúlt, bő két évszázados dominanciájának egyes számú, kiinduló főszereplője – akinek a helyét később az USA vette át. A bűvkör, a Nyugat szíve közepének örök megtisztelő címe azonban a briteké. Most, amikor már biztosan látszik a Nyugat közelgő háttérbe szorulása, és az új játékosok közelgő élre törése, ez az esküvő egy utolsó nagy buli volt, amikor ez a hatalmas közösség, és mindenki más, aki (még) csodálja az egykori nagyságát kifejező külsőségeit, szóval maga a Nyugat egésze mutatta meg magát – úgy, ahogy a legjobban szereti látni magát: fölényesen, büszkén, a felsőbbrendűség magabiztos tudatában.