Sokféle módja van a közterületek radikális birtokbavételének. Lehet demonstráló sokasággal menetelni valamelyik szép sugárúton, lehet kritikus tömegű kerékpárral kiszorítani az autókat a körútról. A tüntetéseket megfigyelőként még ifjabb koromban többször kipróbáltam. Vicces volt, meg nagyon tanulságos is, de komolyan valahogy nem tudnám csinálni. A Critical Mass jó buli, csak épp bringázni nem nagyon lehetett közben. Ami viszont tisztán rendben van, és nem tudnék semmiféle kifogást találni benne, az az utcai hosszú távú futóverseny. Ja, talán egy kifogás mégis akadhat: futni kell hozzá.
A futással különös viszonyban állok. Duci és kizárólag vízben sportolni képes kisgyerek voltam. A tornaórai futástól is mély depresszióba estem. Az pedig, hogy magamtól futkossak, még véletlenül sem jutott eszembe. Egyedfejlődésem lényegében az evolúciót modellezte, serdülő tinédzserként lassan kimerészkedtem a szárazföldre, ahol először a kerékpárt kedveltem meg, ami jót is tett a kondimnak. Nagy és összetett kapcsolatba kerültem a bringázással, ennek még ma is vannak meglepő nyomai, például én szerkesztem a hegyikerekpar.lap.hu-t. Amíg bőven volt időm, addig két keréken töltöttem a szabadidőm jelentős részét.
Jó néhány éve azután tovább változtam. Elkezdtem felegyenesedni, és a futás kiszorítani a kerékpárt. Megfigyeltem magamon, hogy egyre kevésbé van türelmem, kedvem és időm a bicajt elővenni a tárolóból, megnézegetni, felpumpálni, beállítgatni, stb. A futáshoz alapvetően két jó cipőre volt szükség, azután nyomás. Az elhatározástól az aktív mozgásig öt perc elég lehet. Ez a tulajdonság az idő múlásával egyre inkább felértékelődött, kb. a megmaradt szabadidőm hosszával fordítottan arányosan. Tetézte még a dolgokat, hogy az egyetemi edzőteremben volt futógép, így télen is edzésben tudtam magam tartani, miközben a szobabicikli valahogy sosem vonzott (ma ez egy kicsit másképp van a spinning miatt, de erről inkább egy külön posztban), így a bringát tavasszal mindig közel nulláról kellett újrakezdeni.
Két dolog történt, ami még közelebb vitt a futáshoz. Egyrészt rájöttem, hogy bármennyire is egyszerű dolognak tűnik, ehhez a sporthoz is ésszel és némi anyagi áldozattal kell felszerelést venni. Így lett az idők folyamán termo ruhám, amivel már a legnagyobb mínuszokban is futhattam, ezzel egyúttal elfelejthettem a futógépet, amit nem bánok, mert eléggé unalmas dolog volt azzal edzeni. Vásároltam futóórát is, amellyel az ebookról szóló posztomban már emlegetett kütyümániát is ki tudtam elégíteni, meg a mindenféle összesítő funkciókkal még motiválni is magam, hogy a kitűzött heti-havi mennyiség meglegyen.
A másik dolog jelenlegi kollégám, Giró-Szász András nevéhez kötődik, aki 2003-ban, közvetlenül a nagy késő-nyári budapesti félmaraton előtt lebetegedett, és ezért felajánlotta nekem a nevezését. Így futottam le életem első ilyen távú versenyét – más nevén. A dolog érdekessége, hogy azóta sem tudom olyan jó idővel (éppen két órán belül) teljesíteni ezt a távot, de hiába próbálom a futanet.hu archívumából előkeresni, ott Giró-Szász nevén szerepel ez a neki minden bizonnyal kissé gyengécske eredmény. Azóta rákattantam a nagy utcai versenyekre. Tavasszal Vivicittá, ősszel félmaraton – ez a kötelező program. (amúgy ez a poszt apropója is, mármint, hogy jövő vasárnap itt a Vivicittá, és ezzel indul a szezon) Közben persze, ha bejön még valami, azt is szívesen fogyasztom. Voltam már prágai félmaratonon is, nagy kaland volt, jó lenne még Bécsbe is elmenni.
A lényeg: félmaratonig vagyok hitelesítve, addig bírom a versenyt. Ha ennél többet szeretnék, akkor az edzést is komolyabban kéne vennem. Az pedig már életmódváltással járna, de megígérhetem, ha munkanélkülivé válok, megduplázom a heti edzésmennyiséget, hátha akkor elérhetővé válik a maraton is. Nem árt persze vigyázni, főleg némi túlsúly esetén. Az elmúlt évben egy komolyabb sérülés miatt több mint fél évig nem futhattam, így most különösen értékelem, hogy újra róhatom a köröket a Margitszigeten.
A nagyvárosi futóversenyeket persze nem mindenki szereti. Le kell hozzá zárni az utakat, okozhat némi dugót, bár hétvégenként ez többnyire nem szokott drámai lenni. Nem tudom, hogy az új budapesti vezetés hogy van az ilyen sporteseményekkel, de innen üzenem nekik: engedjék el a fülük mellett a hőbörgők hangját. Az ilyen versenyek a várost gazdagítják. Polgárai egészségesebbek lesznek – nem attól egy-két órától, hanem sokkal inkább a motivációtól, amely az egész éves felkészülést hajtja. A maraton-turizmus is fontos tényező, egyre többen csak a versenyek miatt utaznak egy-egy városba, ez is jól jöhet Budapestnek. Nekem talán a közterület-birtokbavétel szokatlan módja a legkedvesebb az egészben. Hogyan lenne máskor módom nagy csendben, csak a cipőtalpak halk surrogása közepette az Andrássy út vagy Lánchíd közepén futni? Soha máskor nem látom így a várost. Azt hiszem, ilyenkor érthető meg leginkább, és ez a megértés pedig szeretetet eredményez. Az pedig sosem baj, ha Budapestet egy kicsit jobban szeretik a polgárai. Már csak ezért is érdemes hagyni, hogy a legfontosabb utcáin, terein, hídjain időnként pár órára szabadon futkossanak.