Ma elsirattam a B125-ös kampányt, miután reggel azt kellett olvassam, hogy a szükséges 50 ezer aláírás helyett 35-öt szedtek össze a Totalbike-osok. Háromszorosan is búslakodom. (Tényleg, a Kumin szerint alcímében szereplő „bánatról” ígéret ebben a posztban maximálisan testet ölt.) Egyrészt – és talán ez a legkevésbé fontos – a kampány lényegében egyidős a blogommal, a beköszönőt követő első tartalmi bejegyzésem erről szólt, boldogan álltam mellé, jó volt egy ilyen egyértelműen pozitív ügyhöz csatlakozni. Másodsorban sajnálom a dolgot, mint felhasználó. A szimpátiám mellett ugyanis totálisan érdekelt is voltam a vállalkozásom sikerében. Nincs A-s jogsim, viszont sokat robogóztam, de annyira elegem van az 50-esekből, hogy egyszerűen nem szeretnék magamnak újra olyat. Amiről viszont most inkább szeretnék elgondolkozni, mert van benne tanulság bőven, az a harmadik szintje a bánatnak: milyen nehéz egy jó ügy mögött mozgósítani, ha nincs meg a megfelelő szervezeti háttér.
(forrás: scooteringusa.com)
Az korábbi posztomban megnéztem az eddigi sikeres – mármint aláírásgyűjtésileg sikeres – népi kezdeményezéseket. A legtöbb esetében felsejlett vagy egész konkrétan megmutatkozott valamiféle profi vagy legalábbis lelkes szervezeti háttér. A B125-nél nem volt hiány a lelkesedésből, de a szervezetből evidens módon igen, hiszen nem létezik Egyesület a Szabad Nagyrobogózásért, és szakszervezetek, országos civil szervezetek vagy pártok sem álltak az ügy mögé – azt hiszem, ezt így önmagában a szervezők sem bánták. (Úgy tűnik, hogy Volner János jobbikos képviselőnek is inkább saját hobbiprojektje volt az ügy, mert ha a pártja mozgósított volna, akkor biztosan több aláírás gyűlik össze, bár nehezen tudom elképzelni, hogy milyen átkötéssel tette volna a szélsőjobb minden híve számára vonzóvá a dolgot.)
Mit tanulhattunk a B125 bukásából? A totalcar-os fiúk nagyon magabiztosak voltak, és erre volt is okuk. Komoly médiafelületek felett diszponáltak, ezeket a felületeket jól ki is tudták használni, munkájuk ráadásul további médiatámogatást is kapott pusztán a sztori érdekessége miatt olyan felületeken is, amelyek már nem is tartoztak az érdekkörükbe. Ez eddig tökéletes. Csakhogy egy ilyen, önkéntes cselekvéssel beteljesedő kampánynál a hírverésen kívül van még egy reálszférája is a vállalkozásnak, azaz maga a gyűjtés, annak minden szervezési, logisztikai problémájával. Itt jön be egy meglévő, működő szervezet előnye. Sok ember, bejáratot rutinok, mindenki tudja, hogy kit kell felhívnia, hová kell bekopogtatnia, milyen határidőkre kell figyelnie.
Ehhez a részhez kell vagy egy nagy rakás ingyen, lelkesedésből elvégzett munka, vagy elég sok pénz. Nyilván a B125-nél ebből mindkettő korlátozottan állt rendelkezésre. Mert bizony még jóval a határidő előtt, ha valamilyen módon lehetett volna egy első aratást csinálni az aláírásgyűjtő-helyeken, akkor még időben lehetett volna a vészharangokat kongatni, újabb kampányhullámot indítani címlapon, újabb gyűjtőhelyeket bekapcsolni, bármit megtenni, csak gyűljön kicsit gyorsabban az nyüves aláírás. Teljesen világos, hogy ehhez vagy kellett volna egy megfizetett futár vagy futárcég, akik teljes munkaidőben körbejárták volna az aláírásgyűjtő helyeket, vagy rengeteg lelkes aktivista, akiknek meglett volna az a tíz hely, ahová menniük kell felszedni az íveket. Utóbbi esetben már felmerül, hogy ehhez szükség lett volna az aktivistákról egy adatbázisra, amelyet az aláírásgyűjtő helyekkel össze kellett volna párosítani, és lassan megérkezünk a legújabb trendeknek megfelelő adatbázis-alapú kampányolás világába. Hirtelen kicsit jobban érthetővé válik, milyen rohadt nehéz nagyüzem a demokrácia, és önmagában nettó jófejségből, vagy pusztán az igazság vélt vagy valós birtoklásával miért nem lehet sokra menni ebben a rendszerben.
