Ismét hétvége, ismét apolitikus téma. Hír és aktualitás azért van a mai bejegyzésem mögött: pont egy hete, február 6-án új magyar magassági rekord született, Nagy Tibor 8750 m magasra emelkedett vitorlázórepülővel. Innen is gratulálok neki. Emlékeim szerint* az általános hírmédiában utoljára magyar vitorlázórepülős hír akkor volt, amikor 2007 végén Hegedűs László („Bagoly”) megdöntötte Steve Fossett 1250 km-es (!) szabályos háromszög távrepülésének sebességi rekordját 151,5 km/h-ás átlagsebességgel. Ha ilyenekről hallok, mindig nagyot dobban a szívem, ugyanis reménytelenül odavagyok a vitorlázórepülésért, noha már több mint két éve nem voltam motor nélküli repülővel a levegőben.

Ezt látom a kabinból a Velencei-tó felett

A történetem még valamikor 13-14 éves koromban kezdődött, amikor egy jó barátom unszolására, akivel órákig tudtuk nézni a környező hegyekről, ahogy Farkashegyre felcsörlőzik a vitorlázórepülőket, valahogy összehoztuk, hogy az egyik klubnál újoncként fogadjanak minket, és az egész napi rohangálás, géptologatás jutalmaként két iskolakört repülhettünk is egy Góbéval, aminek ráadásul az irányítását is megkaptam az oktatótól az egyenesekben. Le voltam nyűgözve, a körítés viszont nagyon nem tetszett. A klubélet lényege ugyanis az volt, hogy a hétvége mindkét napját kora reggeltől kint tölteni, egész nap gályázni, és reménykedni, hogy valami kis repülés is jut. Emellett akkor még, közvetlenül a rendszerváltás előtt volt az egész dolognak valami nyomasztó munkásőrös hangulata, „elvtársak” megszólítás, sorakozó, jelentés – ettől a részétől viszont frászt kaptam, ami le is győzött: ez a hétvége egy szép emlék maradt, nem lett belőle semmi, csak egy beültetett bogár a fejemben.

15 évnek kellett eltelnie, hogy újra bekattanjak. Megint kellett egy jó barát is, akivel egymást lelkesítettük, kellett még, hogy létezzen egy olyan iskola is, amelyben már nem klubrendszerben ment a képzés, tehát nem kellett teljes életmód-váltást vállalnom, és kellettek azok a kiváló mesterek, akikkel a sors összehozott. Pedig a dolog rettenetes előjelekkel indult. Amikor először kimentem Farkashegyen, az iskola egyik vezetője, Tábor Csaba rögtön el is vitt repülni. Jó idő is volt, kapásból repültünk egy szenzációsat, elképesztő élmény volt, reménytelenül beszippantott a dolog magába, Csaba is nagyon szimpatikus volt. Talán pár hét telt csak el, már a reptér egyik barakkjában ültünk, és hallgattuk az elméleti képzést, amikor hangos kiabálás zavarta meg az órát: „Lezuhant a Star!”

Kirohantunk, és rögtön egy poroltót nyomtak a kezemben, hogy „nyomás tüzet oltani!”. A pálya mellett kicsivel a bokrok között égett és feketén füstölt a felismerhetetlenségig összetört ultralight kisgép, Csaba is, utasa is meghaltak, én azzal a sovány kis porral, amit a készülékből ráfújtam, már nem tudtam semmit segíteni. Káosz volt, hazaküldtek minket miután a tűzoltók kiérkeztek, több napig nem is beszéltünk egymással. Nekem itthon annyit mondott a feleségem, hogy „itt kéne talán abbahagyni ezt a marhaságot”. Nyilván azok az érvek nem sokat értek, hogy az egy ultralight volt, én meg vitorlázni készülök, magam sem nagyon hittem el a saját okoskodásom igazát, össze voltam zavarodva.

Azután felhívtak az oktatóink minket és arra kértek, legalább jöjjünk ki, hogy megbeszéljük, mi történt. Elmagyarázták, hogy miben hibázott a pilóta, mit kell ebből tanulni, és valahogy sikerült túltennünk magunkat az eseten, belefogtunk a képzésbe. Idővel az iskola Gyúróra, egy új repülőtérre költözött, itt jutottam el minden pilóta legfontosabb napjáig, az első önálló repülésig, amire 2005 májusában került sor. Normálisan haladtam, kicsit a vontatásban tűntem kitartóan bénának, de az is csak olyan, mint a biciklizés: az embernek egyszer egy pillanatra bekattan, hogy mit is kell csinálni, és onnantól nem is érti, hogy mi nem ment addig.

2006 augusztusában megszereztem a szakszolgálati engedélyemet, amely azt jelentette, hogy önállóan repülhetek, vihetek utast, indulhatok versenyeken. Ez lényegében a komoly pilóta lét belépője. Jól haladtam, bár annyit nem tudtam repülni, mint ami az ideális fejlődéshez szükséges lett volna. Hétvégi harcos voltam, és az időjárás nem mindig tiszteli a dolgozó ember naptárát.

Aztán beütött a második tragédia is. Fejes Attila, aki az iskolát vezette, és sokat foglalkozott is velem, 2007 nyarán tragikus hirtelenséggel, álmában meghalt 38 évesen (két évvel volt idősebb, mint én most!). Az élet még lendületből ment tovább Gyúrón, de Attila nélkül az iskola jövője megpecsételődött. Az utolsó szezon 2008 volt, akkor repültem én is utoljára. Érdekes év volt, közeledett a kislányom születése, de én – talán érezve, hogy hamarosan ennek a mókának vége lesz – egyre vagányabban próbáltam repülni. Július közepe volt, amikor nagyon elszámoltam magam, és sorozatos bénázások után épphogy sikerült Csákvár házai fölött a maradék magasságommal még egy búzatábla felé fordulni, és ott sértetlenül leraktam a gépemet. Akkor egy kicsit össze is tojtam magam, még kétszer voltam fent, de azután jött a gyerkőc, vége is lett Gyúrón az iskolának, így én azóta csak annyit tettem a pilóta lét érdekében, hogy 2009-ben megújítottam a kétévenként esedékes orvosi vizsgálatot.

Amúgy ha másra nem jó ez az egész, hát arra nagyon, hogy egy rendkívül alapos vizsgálaton az embert átnézzék rendszeresen az orvosok. Egy biztos, előbb vagy utóbb valahogy visszatérek. Csomó olyan fejet láttam anno a reptéren, akik sok évet kihagytak, mert jött a család, házépítés, a szokásos dolgok, de azután minden nehéz időszak konszolidálódik egyszer, a gyerkőcök megnőnek, a lakáshitelt sikerül törleszteni. Aki egyszer már megérezte a csendes suhanás élményét a levegőben, az nem tud nyugodtan a seggén ülni, ha nyári kék égen gyönyörű habos felhők jelennek meg, ami az ideális időjárás egyik jele. Amúgy az is jó a vitorlázórepülésben, hogy csak (csak?) egészségesnek kell maradni, de az öregedés nem vesz le az elérhető teljesítményből, sőt, a sok tapasztalattal egyre jobb lehet az ember, még ha fizikai ereje lassan fogyni is kezd. Van tehát remény, bizakodva várom az öregedést!

*rosszul emlékeztem, ahogy a kommentelőim teljes joggal erre felhívták a figyelmem: 2008 nyarán Berlin mellett a magyar válogatott tagja, Gulyás György megszerezte első világbajnoki címünket vitorlázórepülésben, távrepülésben, a 15 méter szárnyfesztávolságú standard osztályban. Természetesen ez is nagyon nagy hír volt, elnézést a figyelmetlenségért!

Kedvenc klipem egy lengyel pilótával, az érzést talán ez ragadja meg a legjobban, meg hát a jó kis zene is alatta, "Fallen in love", bizony: