Az Európai Unió hétköznapi megfigyeléseink és élményeink tükrében leginkább valamiféle túlságosan bürokratikus szuperintézménynek tűnik, ahol a döntéshozókat az uborka görbületének problémái tarják lázban. Nem gondolom, hogy a magyar tévénézők többsége gyakran találkozik az Európai Parlament üléseinek közvetítésével, vagy ha igen, akkor sem lát mást, mint egy irdatlan nagy arénát, ahol távoli problémákról bábeli zűrzavarban tárgyalnak többnyire ismeretlen politikusok. Ez a kép most biztosan alaposan megváltozott, amikor a szerdán a magyar elnökség programjával a hóna alatt besétált Orbán Viktor ebbe a bizonyos arénába.

Az Európai Parlament az EU egyetlen tisztán politikai értékrend szerint strukturált intézménye. A képviselőket hazáikban közvetlenül választják, azután a nagy európai pártcsaládoknak megfelelően elfoglalják helyeiket a képviselőcsoportokban, és innentől már sokkal inkább hasonlít egy nemzeti törvényhozásra az egész, ahol szélsőjobbtól szélsőbalig mindenkinek megvan a maga helye. Pontosabban majdnem mindenkinek: magyar részről a Jobbik három képviselője például nem talált csoportot magának, így a függetlenek között ül.
 

Egy testület politikai jellegét talán a leglátványosabban az illusztrálja, hogy a pártállástól függően jó esélyekkel előre meg lehet jósolni a beszéd tartalmát, irányát, hőmérsékletét. A szerdai ülés két, számomra legemlékezetesebb felszólalását alább beágyazom (így legalább élesben gyakorlom a videók beágyazását):

Bármelyikükről előre meg lehetett volna mondani, hogy mi lesz a felszólalásuk iránya, de persze mindketten a maguk színes egyéniségét beleadva rendkívül szórakoztatóak voltak minden kiszámíthatóság dacára (kíváncsi vagyok, mikor jelenik meg letölthető csengőhangban, ahogy Cohn-Bendit jellegzetes hangon kiabálja: „Monsieur Orbán!”).

 
A soros elnökség programja szinte senkit nem hozott lázba. Számomra meglepő volt viszont az MSZP-s Herczog Edit felszólalása, aki nem csatlakozott az EP bal felének egységes, médiatörvényt támadó kritikájához, hanem az energiabiztonság problémáját vette inkább elő. Igaz, hogy Tabajdi Csaba, a másik magyar szocialista felszólaló megpendítette ezeket a húrokat – lehet, hogy volt köztük egyfajta szereposztás – mégis különösnek tűnt egy olyan baloldali magyar képviselőt látni, aki még egy fél mondattal sem csatlakozik az EP teljes baloldalát egyesítő témához.

Nekem úgy tűnt, hogy mindenki nagyon jól érezte magát az ülésen – még Orbán Viktor is, aki már bizonyára régen várt az alkalomra, hogy a komplett európai baloldalnak – hogy is mondta Nigel Farage? – megmondja, hogy hová menjen. Az igazi politikus leginkább akkor van az elemében, ha ideológiai vitát folytathat. Szenvedéllyel, igazi emberi dühvel nem lehet száraz szakpolitikai kérdésekről beszélni, ahhoz el kell jutni valamilyen régi jó ideológia barikádhoz, amelynek a két oldalán fel lehet sorakozni, aztán hadd szóljon! Annál jobb barikád pedig, ami pont középen elosztja a jobb és baloldalt, nincs is, ha egy jó kis politikai vitára éhesen ülünk a TV vagy az on-line közvetítés elé.

Ideológiai vitára redukálni a magyar médiatörvény összetett szakmai kérdéseit nyilván elsősorban a hazai ellenzéknek állt érdekében. Ehhez azonban megkapta az összeurópai pártcsaládok internacionalista segítségét. El kell fogadni, hogy az európai integrációnak ez is része: a nagy pártcsaládok sokkal jobban összehangolják működésüket lokális kérdésekben is. Mindenki segít a másikon annak reményében, hogy ha majd eljön az idő, ő is számíthat a többiek támogatására. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy ez a logika a baloldalon jobban működik.

Hogy a kitűzött célt elérte-e a magyar ellenzék, azt nehéz egyelőre belőni, főleg úgy, hogy még a cél meghatározása is zavaros ebben a pillanatban. Engedje meg a kedves olvasó, hogy ne abból a népszerű (?) következtetésből induljak ki, miszerint minden baloldali politikus zsigerből rontani szeretné csupán országa nemzetközi megítélését, mert nem jó hazafi. Ez nyilvánvaló marhaság. Az, hogy egy akció mellékhatásaként történetesen tényleg sikerül sötétíteni az országimázst, és hogy ez amúgy mennyire lehetett előrelátható, az már persze újabb kérdéseket vet fel. Az elsődleges cél azonban minden bizonnyal a határokon belüli politikai haszonszerzés, a megtörni nem akaró jobboldali dominancia újabb és újabb eszközökkel történő ostromlása lehetett.

Sikerült ezt elérni? Ezt még nem lehet biztosan tudni, ahhoz túl kevés idő telt el szerda óta. Minden esetre beszédesnek tűnik az a jelzés is, amelyet az Ipsos ma közzétett mérési eredményeiből lehet kiolvasni. Ezek az adatok ugyan még nem tükrözik a strassburgi zivataros ülés hatását, mert egy héttel korábban történt a felvétel, de igazából a belpolitikai napirend három hete konstans, és épp az Ipsos megkérdezésének időszakában kezdett a kormányoldal határozott hangon ellenszegülni a külföldi kritikáknak.

A DunaTV-ben még nem akartam jósolni, de most, az első januári mérést látva megkockáztatom, hogy a politikai preferenciák tekintetében ez a szerdai meccs inkább a jobboldalnak fog kedvezni. Ha ezt mutatják majd a mérések (hamarosan a Századvégé is elkészül), akkor az ellenzéknek, különösen a szocialistáknak, érdemes lehet újragondolni a stratégiájukat. Gyanítom, hogy ez az újragondolás nem fog segíteni a belső egység helyreállításában, de ez már egy új bejegyzés témája lesz.

Akinek hiányérzete maradt a szerdai EP ülés elemzését illetően, az nézze még meg ezt a videót, hátha ott további válaszok rejlenek, ráadásul nem is egyedül vagyok, hanem a kiváló közgazdász és blogger Pogátsa Zoltán társaságában.