A Facebookon szervezett péntek esti, új médiaszabályozás ellen tiltakozó demonstráció kiáltványának két pontjával szeretnék kicsit foglalkozni, mert szerintem a legtöbb kritika az utóbbi három hétben ebben a két pontban foglalható össze a leginkább. Most kezdem a harmadikkal, (a médiahatóság és a médiatestületek politikai függetlenségének biztosítása), és egy későbbi posztban végiggondolom a negyediket (az önkényesen kiszabható és aránytalan büntetések lehetőségének eltörlése).
Mielőtt a lényegre térnénk, érdemes megjegyezni, hogy az új médiatestületek nem az új médiatörvény elfogadásával jöttek létre, hanem lényegesen korábban. Az OGY már augusztusban megváltoztatta a korábbi médiatörvényt, és az új szabályok szerint október elején létrejött az öttagú Médiatanács, illetve megválasztották a Közszolgálati Kuratórium pártok által delegált hat tagját, majd a teljes testület november elején tett esküt.
A január 1-ével hatályba lépő médiaszolgáltatásokról és tömegkommunikációról szóló, népszerű (?) nevén új médiatörvény a Médiatanács tagjainak megválasztását és megbízatásuk időtartalmát tekintve csupán szó szerint átvette a nyáron már elfogadott megoldást ezzel a szöveggel:
124. § (1) A Médiatanács elnökét és négy tagját az Országgyűlés - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával - kilenc évre választja egyidejű, listás szavazással.
Ha egy pillanatra eltekintünk az OGY jelenlegi összetételének rögvalóságától, a fenti szabályban több garancia is megjelenik a testület függetlenségének biztosítására. Amennyiben egy tipikus parlamentáris kormánynak feles többségű támogatottsága van csak, akkor egyedül nem tudja megválasztani a tagokat, kompromisszumot kell kötnie az ellenzékkel is, hogy meglegyen a kétharmad. A kilenc év pedig nem csupán egy, hanem két cikluson is túlnyúlik, tehát a Médiatanács négy év után „leválik” politikai ciklusról és csak az azt követő rendes választások után egy évvel lesz ismét esedékes a megválasztása.
Visszatérve azonban a valóságba a kép erősen megváltozik. A kormánypárti szövetségnek kétharmada van az OGY-ben, így semmiféle kompromisszumra nem volt szükség az ellenzékkel a testület megszavazásához, ennek megfelelően a Médiatanács elnökét (amely posztra amúgy automatikusan jelölt a miniszterelnök által kinevezett NMHH elnök) és a tagokat kizárólag a kormánypárti jelöltek közül választotta meg a törvényhozás október 11-én.
Az összetételére vonatkozó kritika valójában két dolgot állíthat: a meglévő szabályozás alapján kellett volna másképp, önkorlátozó módon megválasztani a tagokat, illetve a szabályozást is eleve másképp kellett volna megalkotni. Az első állítás vizsgálatához érdemes tudni, hogy a Médiatanács általában feles többséggel dönt, de műsorszolgáltatási jogosultságokról első körben csak kétharmaddal tud határozatot hoznia, viszont a megismételt voksoláson itt is elég a sima többség.
Az akarat érvényesüléséhez tehát az ötfős testületből három egyetértő emberre van szükség. Ebből elvileg levonható a következtetés: két helyet a kormányoldal nyugodtan átengedhetett volna az ellenzéknek. Kérdéses azonban, hogy a jelölés sikerrel járt-e volna így, hiszen két helyről kellett volna három, igen eltérő értékrendű pártnak megegyeznie. Felmerülhet persze az is, hogy ne is legyenek többségben a kormánypárti delegáltak, és akkor három ellenzéki pozíció lenne, amelyeket így már könnyedén szétoszthatott volna maga közt a három párt. Ez a testület döntést csak úgy tudott volna hozni, ha a két kormánypárti tag mindig megállapodik valamelyik ellenzékivel. Erről Majtényi László ATV-s beszélgetésének utolsó perce jut az eszembe, amelyben azt mondja, hogy a korábbi rezsim szerint az ORTT-ben „kormány és ellenzék […] elég sötét üzleteket kötöttek hétről-hétre egymással”.
Ha nem a meglévő szabályon belül keresünk jobb megoldást, és elvetjük, hogy országgyűlési kétharmadhoz kötött öt fő alkossa a legfőbb médiatestületet, akkor tegyük fel a kérdést, hogyan lehetne másképp olyan személyi döntéseket hozni, amelyek a függetlenség és a szakmaiság nagyobb garanciáját jelentenék. Mi volt az előző rezsimben? Korábban a pártok jelöltjei – általában pártonként egy fő – alkották a tagságot, az elnököt pedig a köztársasági elnök és a miniszterelnök közösen jelölte, a végső döntés az OGY-é volt feles többséggel, amúgy négy évre. Ez a metódus több garanciát adott? Bizonyos konstelláció esetén elvileg igen, hiszen ha a köztársasági elnök és a miniszterelnök között politikai társbérlet volt, akkor különleges kompromisszumra volt szükség az elnök megválasztásához. Most változtatna bármit is egy ilyen szabály alkalmazása? Aligha. Viszonylag könnyen belátható, hogyha a kormányfőnek és az államfőnek kellett volna a jelölésben egyetérteni, akkor is Szalai Annamária lett volna a befutó.
Általában is elmondhatjuk, hogy a jelölő és a megválasztó intézmény tudatos szétválasztása sem feltétlenül garancia a sikeres és független személyi döntések meghozatalára. Sólyom László elnöksége alatt az általa jelölendő és az OGY által megválasztandó hat posztot összesen 19 szavazással sikerült betölteni, úgy hogy az akkori kormány és ellenzék egymásan mélyen egyetértve bírálta a köztársasági elnök jelölési gyakorlatát. Pont az ORTT elnök megválasztásának egyszerűsége csupán abból a ritka szerencsés helyzetből adódott, hogy Sólyom és Gyurcsány nagyon eltérő preferenciahalmazainak igen szűkös metszésében pont megtalálható volt Majtényi személye. Hogy mennyire lehetett sikeres egy jól eltalált kompromisszummal megválasztott szakértő értelmiségi a médiatestület élén? Másfél év munka után Majtényi maga kopogtatott a Sándor-palota ajtaján és adta vissza megbízatását.
Lehet persze olyan megoldáson is gondolkozni, hogy mindenféle politikai felhatalmazás nélkül, szakértő, vagy magukat szakértőnek tekintő értelmiségiek delegáljanak, praktikusan maguk közül médiatestületi tagokat. Demokratikus jogállamban azonban bármiféle közhatalom gyakorlásához kell egy olyan legitimációs láncolat, amelynek a végén a szuverén áll, jelen állás szerint Magyarországon az OGY összetételéről szavazó választópolgárok.
Nézzük meg a kilenc év kérdését is. Kilenc év sok. Akkor is sok, ha a törvényhozónak az volt a célja, hogy időben elválassza a médiatestület és kormány ciklusát. Van példa a magyar közjogban kétharmaddal választott kilenc évre szóló megbízatásra (alkotmánybírók és immár a legfőbb ügyész), de létezik a hatéves is, a legfelsőbb bíróság elnöke ilyen. A politikai ciklusoknál hosszabb megbízatási idő elvileg a függetlenséget erősítő megoldás lehet. Bármi is következik az aktuális magyar parlamenti erőviszonyokból, inkább jó egy olyan megoldás, amelyik elválasztja a ciklusoktól a médiatestület összetételét. Erre viszont a hat év is jó lett volna, ami még jobban is megfelel az európai átlagnak ezen a szabályozási területen.
Csupán a tiltakozás egyik pontját tekintettem át, nyilván azt sem kimerítően, mégis látszik, hogy mennyi, szerintem nehezen megválaszolható kérdés kerül felszínre. A politikai tiltakozás persze nem racionális, sokkal inkább érzelmi műfaj, és ez így is van rendben. Ha csak úgy jönnének létre demonstrációk, hogy valamennyi résztvevő tisztában van tiltakozása tárgya minden részletével, sőt, még a megoldásra is van ötlete, valószínűleg el is tekinthetnénk ettől a fontos demokratikus intézménytől. A jelenségről mindennél ékesebben mesél egy klasszikus magyar South Park imitáció.
