Az ellenzéki „perverz koalíció” ötletének megjelenése óta már nem először tűnik úgy, hogy egyes szakkérdésekben nagyon hasonló álláspontot foglal el a három ellenzéki párt. A legújabb hír: a Jobbik is az egykulcsos SZJA-rendszer visszavonására szólítja fel a kormányt, miután egy nappal hamarabb, szinte egy időben ezt megtette az MSZP és az LMP is. Nem tudom, mennyire véletlen, hogy a szocialisták közleményük címének áthallásosan azt adták, hogy „Legyen más az adórendszer”, de nem ez az egyetlen jel, amiből levonható a következtetés: a régi és az új baloldali párt kemény csatát vív egymással. Most mégsem róluk, nem is a Jobbikról, hanem általában az adórendszer egykulcsosságáról vagy progresszív jellegéről szeretnék az abszolút igazság keresésének jegyében gondolkodni.

(forrás)

Nem tudom ezzel együtt az aktuális helyzet értelmezését sem megkerülni. Ehhez néhány alapvető megállapítást érdemes elöljáróban tennünk. Ha adócsökkentést ígérünk, akkor érdemes úgy adót csökkenteni, hogy abból az érintettek valamit érezzenek is (vö. a 2006-os áfa csökkentéssel, amelynek nagy részét lenyelte a kiskereskedelem). Az adócsökkentés minden egyéb körülmény változatlansága mellett növeli a hiányt, csökkenti a költségvetési mozgásteret. Adócsökkentés úgy érdemes végrehajtani, hogy az ne legyen ellentétes az eredeti politikai szándékkal, így ne legyenek olyanok, akik számára adóemelést jelent.

Mindezeket számba véve az egykulcsos adó és a gyermekkedvezmények bevezetésével voltak gondok, különösen az utóbbi szempontot figyelembe véve. Erre nyilván a kormány maga is rájött, ebből következtek az utólagos korrekció különböző, sokat vitatott eszközei, bérkompenzáció a közszférában, bérkommandó a versenyszférában. Nyilván egy feszített költségvetésű időszakban semmi nem jön jól, ami bevételt csökkent vagy kiadást növel, ezen az alapon minden adócsökkentés és minden rendkívüli kiadás (lásd Parlament kivilágítása és Skodák) támadható, és egy racionális ellenzék ezeket a felületeket ki is használja, ki is fogja használni színtől függetlenül.

Két dolgot azonban érdemes egymástól határozottan elválasztani. Egy dolog ugyanis az új, egykulcsos SZJA-rendszer bevezetésének módja és időzítése, és más dolog az egykulcsos versus progresszív vita. Az aktuális közbeszédben azonban ez a kettő elég látványosan összecsúszik. Úgy tűnhet, hogy az adóváltozásokkal összefüggésbe hozható minden kifogás egyben általában is az egykulcsos rendszer kritikája. Úgy tűnhet, hogy a vita a helyes és a helytelen adózás hívei között zajlik. Úgy tűnhet, hogy az adózás módját illetően létezik egy abszolút igazság, így könnyedén eldönthető, hogy kik járnak a jó, és kik a rossz úton.

Szerintem a politika szépsége éppen abban rejlik, hogy a legtöbb közösségi döntés esetén nincs önmagában optimális megoldás. A közösség tagjai sokféle racionális preferenciával és irracionális percepcióval rendelkeznek a legtöbb döntés tárgyáról, ezek tömegéből nem emelkedik ki az egy legjobb megoldás. A politikai kínálat változatossága, a baloldali, jobboldali, liberális vagy konzervatív válaszok egy-egy lehetőséget képviselnek, de egy nyitott demokráciában egyik sem követeli magának az abszolút igazság kitüntető címét.

A baloldal Magyarországon, de máshol is a világban különösen ügyes volt abban, hogy saját válaszait egyetlen lehetséges igazságként mutassa be. Hogyan is gondolhatja bárki, hogy a nagyobb jövedelműeknek is csak arányosan kelljen adózniuk? Hogyan is lehetséges, hogy a tehetségesebbek, szerencsésebbek, szorgalmasak mind megtarthassák azt a többletet, amelyet munkájukért az átlagon felül kapnak? Nyilván megfelelően és jó sokszor elmondva a történetet sokan egyet fognak érteni. Eközben azonban ott van a jobboldal vélekedése is, amely szerint felfelé nyitva kell hagyni a pályát, és az államnak nem szabad azt sugallni, hogy a nagyobb értékű teljesítmények értékéből magasabb adókulcsokkal aránytalanul többre tart igényt, mert ezzel károsan ható, összességében kontraproduktív motiváció kerül a rendszerbe.

Lehetne folytatni a pro és kontra érvek különböző, életszerű példákkal hangszerelt csokorba gyűjtését. Ebben a körben azonban nem azt látom a legfontosabbnak, hogy bárkit bármelyik opcióról meggyőzzek, hanem azt, hogy fedezzük fel a szépséget ebben a – sajnos egyébként ilyen formán nem nagyon létező – vitában. Volt már ugyanis szó itt a blogon is a jobb-bal politikai fogalompárjának kiüresedéséről, arról a racionálisan szükségszerű folyamatról, amelyben a néppárti ambíciókat tápláló politikai versenyzők elvesztik valódi, értékrendhez, politikai oldalhoz köthető karakterüket.

Az SZJA-rendszer vitája az üdítő kivétel lehet, ahol elvileg szép ideológiai harcokat lehetne vívni. Azt is megértem persze, hogy a politikai szereplők nem ebben érdekeltek, különösen akkor, ha sokkal egyszerűbb, földközeli érveléssel is csatába mehetnek, ehhez elég muníciót szolgáltattak az új rendszer bevezetésének tartalmi és kommunikációs hibái. Ezzel együtt fontosnak tartom, hogy valamikor, amikor kilenc másodpercnél több idő van erre, egy késő esti műsorban vagy egy eldugott egyetemista fórumon az ilyen súlyú döntések értékrendi háttere is szóba kerüljön. Ez a vita szerintem akkor is érdekes lehet, ha nyilvánvalóan nem ennek eredménye fogja eldönteni a jövő havi népszerűségi mutatókat, és még kevésbé a következő parlamenti választásokat.