Amikor a nyilvánosságra került alkotmánytervezetben megláttam a „vármegye” fogalom megjelenését, az első gondolatom az volt, hogy valakinek direkt hagyták, hadd teljesüljön egy régi vágya. A nyilvánvalóan felesleges támadási felületeket megnyitó, a magyar mérsékelt jobboldalnak már többszörösen bizonyított módon bukást hozó posztromantikus vonulatába sorolható ötletről azt hittem, ez azért is lehet benne az első változatban, hogy azután legyen mit bölcsen eltávolítani a vita során. Amikor Lázár János bejelentette egy hómezővásárhelyi választó véleményére hivatkozva, hogy módosító javaslatot nyújt be az alkotmány részletes vitájához ebben a témában, azt hittem, itt a pillanat, a dolgok a helyükre kerülnek.
(forrás: Panoramio)
Fél nappal később azonban meglepő hír érkezett: elutasították a jobbikos és a kormánypárti képviselők az alkotmányügyi bizottságban Lázár János módosító javaslatát. Az ügy megértéséhez érdemes a Házszabály vonatkozó rendelkezését felidézni: Szavazni csak arról a módosító javaslatról kell, amely elnyerte a kijelölt bizottság jelen lévő tagjai egyharmadának támogatását. Normálisan tehát egy kormánypárti képviselőtől, különösen kormánypárti frakcióvezetőtől származó javaslat bizottsági karrierje miatt nem nagyon kell aggódni. Most azonban valami szokatlan történt. Nem voltam ott, nem tudom tehát, hogy a vitában milyen érvek hangzottak el, de könnyen el tudom képzelni, hogy a jobbikos képviselők, összhangban az alkotmányozással kapcsolatos következetes agendájukkal, sikerrel képviselték a múltba visszatekintő világot, és meggyőzték kormánypárti kollégáikat is, hogy dacoljanak a frakcióvezetőjük véleményével.
Két tanulságot érdemes a történetből levonni. Egyrészt azt, hogy a kísértés mindig nagy jobboldalon, hogy ugyanazokat a hibákat elkövessék, amelyek az elmúlt húsz év bukásaihoz vezettek Antall-Boros-kormány óta. A józanésznek kell korlátoznia azokat az egyszerű, és egyenként, személyenként érthető ambíciókat, amelyek folyamatos szimbolikus elégtétel keresnek a balról elszenvedett történelmi sérelmekért, és eközben ilyen és ehhez hasonló vadhajtásokat produkálnak. A vármegye ötlet megjelenése, majd ismételt megerősítése is egy ilyen ügy. A frakcióvezető módosító javaslata alkalmas lett volna, hogy az ötletben fantáziát látó egyszerű képviselők akaratát letörje. Azonban zavar keletkezett a végrehajtásban, amiben nyilván nem elhanyagolható szerepe volt a jobbikosok nyomulásának. Azonban a legegyszerűbb, talpas kormánypárti képviselők szintjén is érteni kéne: a szélsőjobb nekik nem partner, hanem rivális. A szélsőjobbnak jelen felállás mellet az jó, ami rossz a mérsékelt jobbnak. Ilyen például ez az ügy is.
A másik tanulság az ellenzék maradék részét illeti. Ha felcsapjuk az alkotmányügyi bizottság ülésének jelenléti ívét, akkor látható, hogy ígéretükhöz híven nem voltak jelen az ülésen a szocialista és LMP-s tagok. Ha ott vannak, akkor sem lettek volna elegen az egyharmadhoz, de az ilyen döntések sosem csupán matematikai természetűek. Ha a jobbikos el tudták téríteni egyik irányba a kormánypárti bizottsági tagokat, arra elvileg az MSZP-LMP fellépésének is meglett volna a lehetősége. Meglehet, hogy ezzel az üggyel regisztrálhatjuk az első olyan esetet, amikor kárt okozott az alkotmányozás folyamatában, hogy az ellenzék két pártja távol maradt a vitától.
