- Figyeljen csak, magát hogy hívják?
- Allison.
- Igen? Milyen Allison?
- Portchnik.
- Szóval Portchnik? Szép név.
- Köszönöm.
- Na és mit mondott, szóval fixen itt van a Stevensonnál, állandóra?
- Nem. Csak alkalmilag. A szakdolgozatomat írom.
- Miről?
- Politikai elkötelezettség napjaink irodalmában.
- Áh, akkor magának már meg volt a New York-i baloldali zsidó entellektüelek Central Park-i szabadegyeteme, meg néhány szocialista dzsembori, ilyen nagy transzparensekkel, meg látom magán, hogy benne van néhány jó kis sztrájkban, ha úgy adódik. Na, szóljon közbe, ne hagyja, hogy hülyét csináljak magamból.
- Nem uram, én imádom, ha kulturális sztereotípiává redukálnak.Woody Allen: Annie Hall (1977)
Volt a családunkban egy különös szertartás a nyolcvanas években. Amikor a tévében vasárnap este hétkor elkezdődött A Hét, szegény nagyanyámat, az Isten nyugosztalja, valahogy meg kellett óvni attól, hogy meghallja a főcím zenéjét, egyébként Vangelis L’enfant című számát. Vagy odarohantunk a tévéhez, és lehalkítottuk (hol volt még távirányító?), vagy nem engedtük nagyit bejönni a szobába. Azért kellett így vigyázni, mert ha mégis a fülébe jutott a dallam, az nem hagyta egész este nyugodni, újra meg újra a fejében hallotta, még elaludni sem tudott tőle. Hiába, a vér nem válik vízzé, magamban is felfedeztem hasonló hajlamot. Napok óta azon veszem észre magam, hogy önkénytelenül dúdolom: nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a rendszer.
(forrás)
Ezzel az első csatát nálam megnyerték az egymilliósok. Fennakadtam a hálóban, a dal beköltözött a fejembe. Nem voltak ilyen terveim, de most mégis újra meg újra lefutnak a strófák maradandóbb foszlányai az agyamban, és elkezdtem töprengeni a kis dal értelmén, meg az egész egymilliós vállalkozás eddigi teljesítményén, eszközein és céljain. Már a március 15-ei bulijuk után elmélkedtem itt a blogban arról, hogy az ellenzéki erőfeszítésekre milyen hatással van, ha sikerrel dominálják az ünnepi közterületeket.
Az egymilliós mozgalom mágnesként vonzza magára a figyelmet – és nem csak az engem hipnotizáló dalocskával. Érdekes vita indult az interneten, némileg váratlan véleményekkel. Kiss Ádám a Hírszerzőn fikáz, erre nem kisebb ember, mint az LMP egyik frakciótagja saját blogján visszatámad, de Kissre mások is elég rosszul reagálnak, a toleranciadíjra érdemes egyik kreatív júzer pedig nem sokat vacakolt, és a jól bevált recept szerint képileg lenácizta a 168 Óra korábbi újságíróját. Nagy izgalmakat váltott ki a Mandiner egyik szerzője, aki a klipben szereplő kedves arcú lánynak üzent az általam egyébként nem különösebben kedvelt nyílt levél formában.
Mitől ilyen izgalmas ez az egész mozgolódás? Minden politikai garnitúrának megvan a maga mozgalmi ellenzéke a hivatalos ellenzék mellé. Gyurcsányékkal szemben az úgynevezett Kossuth tériek alkottak hasonlót. A hirtelen fellángolt düh hozta őket össze 2006 őszén. Nem voltak koherens pozitív követeléseik, de összetartotta őket a közös ellenség, az akkori miniszterelnök. A téren töltött napok sok beszélgetése azután megformált valami laza kontúrokkal megrajzolt követelést. Arra emlékszem, hogy akartak jönni a Sándor-palotába is, hogy előadják terveiket, de ez nem sikerült nekik. Olyasmi is rémlik, hogy valódi rendszerváltást követeltek. Bizonyos dolgok ebben a szférában azért változatlanok, nekik is a rendszerrel volt bajuk. Ez a fogalom, mármint a rendszer, elég laza és absztrakt ahhoz, hogy bárki bármikor mozgalmat szervezzen a megdöntésére. Mondjátok utánam: vál-tsunk-rend-szert-vál-tsunk-rend-szert!
Az egymilliós facebookos társaságot is egy egyszeri felháborodás hozta össze a médiatörvény elfogadásakor. Ők nem maradtak fizikai értelemben együtt, mint a Kossuth tériek, de a közösségi oldal virtuális közterén hasonlóan tovább tüzelték egymást. Így lett azután, hogy ők is a kiléptek a mozgalmi lét biztonságos „egy valami ellen tiltakozunk, a többi meg nem érdekel” világából, és most már mindent meg szeretnének változtatni. Beléptek a profi politikai ellenzék játékterére ezzel, de közben hevesen tagadják, hogy lennének pártos ambícióik. Itt kezdődnek az identitás nehezen kezelhető zavarai.
Az Egymillióan a Demokráciáért Egyesület sok-sok szempontból profibb, mint a Kossuth tériek voltak. Van fülbemászó indulójuk és virálisan terjedő klipjük is hozzá, lesz LED-fal, és profi hangosítás a demonstráción, miközben egykori jobbos megfelelőiknek egy ütött-kopott furgon tetejére fabrikált mobil színpaddal kellett beérniük. A látványhoz, a szórakoztatáshoz jól értenek, ami nem csoda, sokuk szakmája is ez. Mozgalmuk politikai, hatalmi értéke azonban nem sokban különbözik a Kossuth tériektől. Ahogy 2006-ban a sátorozó demonstrálók, úgy most a Facebook-on szerveződött utódaik is megszállottan hisznek a maguk igazában, és nem is látnak túl a maguk korlátos, amúgy a névben szereplő egymilliót még csak meg sem közelítő létszámú körén. A mozgalmi logika ilyen, nincs is ezzel semmi baj, csak sokat nem is érdemes tőle várni. A könnyű drogok legalizálásáért vagy a médiatörvény módosításáért pont így kell fellépni, de a politika egészének megváltoztatására szélesebb koalíciót kell létrehozni, a romkocsmák népe ehhez biztosan nem lesz elég. A demokratikus rezsimekben a politika kénytelen számolni a szélesebb közösség preferenciáival, ízlésével. Gonda László vagy Lanczner Satu Ferdinánd ugyanúgy nem volt képes arra, hogy legyőzze Gyurcsány hatalmát, mint ahogy nem fogja Juhász Péter, Karsay Dorottya vagy Soma Mamagésa sem Orbán Viktort nyugdíjba küldeni.
Én mégis hasznosnak tartom, hogy vannak, hasznosnak gondoltam a Kossuth térieket is 2006-ban, és hasznosnak tartom a mostani Facebook-os társaságot is. Egy normális közösségnek ugyanis szükséges összetevője az ilyesfajta közéleti érzékenység. Ez a mindenkori hiperaktív kemény mag próbára teszi a közösség maradék többségét: hogyan reagálnak? Csatlakoznak? Kiröhögik őket? Ettől érdekes a fent idézett vita is. Mert minden normális vita érdekes, és aki normális vitákat provokál, az ettől hasznos a közösségnek. A vasárnapi demonstrációnak pedig leginkább azért örülök, mert pusztán azzal, hogy ott vannak, a szervezői harsány, dübörgő és látványos cáfolatát fogják adni a fülemben még mindig dünnyögő indulójuk egyik központi állításának: mindenki fél.