A matematikai alapműveletek felfrissítésére mindig jó pillanat, ha a nyilvánosságban vita indul egy adott rendezvényen megjelent résztvevők számáról. Az eddigi legerősebb matekot a nol.hu mutatta be, és így tudományos igénnyel be is lőtte a számot a comment:com által összegyűjtött becslések legfelső határára. Biztos készül már valahol egy ellenszámítás, de egy pillanatra tegyük féle a tömegbecslés hívogató csábítását, és szögezzünk le annyit: még ha az egymillió ember nem is jött össze az Egymillióan a magyar sajtószabadságért rendezvényen március 15-én, de annyian biztos voltak ott, hogy a jelenségen komolyan érdemes elgondolkodni.

(forrás: Facebook)

Most akkor ez tényleg nem egy készülődő új ellenzéki párt alakuló közgyűlése volt? Amikor a híradókban láttam a szuper színpadtechnikát, kissé elbizonytalanodtam, de – vállalva a naivitás minden ódiumát – elhiszem, hogy a rendezvény Facebook oldalára kitett felhívás megtette a hatását, és tényleg összedobták a támogatók előre a kicsit gyanúsan kerekre belőtt egymillió forintos költségvetést. Persze ha már ekkora összegek repkednek, akkor mindig jönnek az udvariatlan kérdések is: mi van, ha mégsem jött össze a büdzsé? Valaki kipótolta zsebből? És mi van, ha sokkal több jött össze a főszervező lakossági folyószámláján, amelynek számát az oldalon közzétették?

Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy gyanús, sötétben rejtőző erők állnak az ügy mögött, és azt sem, hogy valaki jót kaszálhat ezen a bulin. Egyiket sem hiszem, viszont ezek a kérdések jól megmutatják, hogy egy bizonyos méret felett milyen profán problémák keletkeznek abból, ha nincs szervezeti háttér valamilyen közösségi cselekvés mögött. Amúgy a politika hemzseg a szervezetektől, ott vannak például mindjárt az ellenzéki pártok, amelyek közül kettő egész biztosan nagy örömmel vett volna hasonló tömeget saját március 15-ei buliján.

Nehéz ezt nem úgy olvasni, mint a szervezett ellenzéki lét válságának egyik tünetét. Mi is a gond? Az MSZP-t még nyilvánvalóan terheli az elmúlt évek sok hibája, nehéz bennük továbbra is bármi szexit találni. Az elégedetlen, neten lógó, városi értelmiségi sosem rajongott értük, és könnyen lehet, hogy soha nem is fog. Miért nem tud akkor az LMP az ügy élére állni? Ez már fejtörősebb kérdés, hiszen a társaság első ránézésre sokkal inkább kompatibilisnek tűnik a sajtószabadságért szót emelőkkel. Ráadásul az ökopárt élen járt a médiatörvény kritizálásában a kezdetektől, és nemzetközi támadási hullám főszereplője, Daniel Cohn-Bendit is pártcsalád frakcióját vezeti Strasbourgban (igaz, ebben a frakcióban egyetlen LMP-s sem ül). Van egy egyszerűbb, de nem feltétlen igaz válasz, miszerint az LMP ezt a kört elügyetlenkedte. Nem voltak eléggé rajta a témán, nem váltak átmenetileg single-issue party-vá (igen, van magyar fordítás: együgyű párt). Kérdés, hogy ez baj-e, hiszen mégsem erre szerződtek, mégsem a szabadságjogok kérlelhetetlen védelme áll az identitásuk középpontjában. Ráadásul tudatosan, hiszen az „átöltöztetett SZDSZ” bélyegtől minden erővel próbáltak a kezdetektől szabadulni.

Szerintem rendezvény sikerének valódi forrása maga a forma, a közösségi hálózat egyre erősebben tomboló mobilizáló ereje, lásd Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Ez a fajta csoportos együttlét egyszerűen pótolja a hagyományos politikai intézmények egyik fontos eddigi képességét, a profi szervezeti kommunikációt. A konkrét magyar ügy mögé épített oldal élvezi a single-issue lét minden előnyét, nincsenek kellemetlen kérdések, nincs a médiatörvényen kívüli világ, nincs múlt és jövő, csak ez az ügy van, amit csak itt és csak most kell végigharcolni. Olyan luxus ez, amit egy párt sem tud igazán magának megengedni, viszont egy ilyen létet a nyilvánosság előtt rendkívül könnyű kezelni, mindig el lehet mondani: mi civilek vagyunk, sokan sokfélék vagyunk, biztos mást gondolunk számos kérdésben, de ebben az egyben egyetértünk, ez hoz minket össze.

Veszélyezteti ez a sikeres mozgalom az ellenzéket? Némileg igen, mert a politikai cselekvést igénylő, a kormánnyal szemben kritikus, aktív egyéneknek lehetőséget ad, hogy ezt a cselekvési vágyukat kiéljék. Se idő, se szándék nem marad ezekben az emberekben, hogy a továbbiakban még valamelyik ellenzéki párt égisze alatt fejtsék ki elégedetlenségüket. Veszélyes-e a kormányra? Annyiban igen, hogy az önszerveződés és civilség hitelesíti a kritikus véleményeket, sokkal inkább tűnhetnek ezek önmagukban igaznak, mint egy pártrendezvény nyilvánvalóan többféleképp motivált üzenetei. Ugyanakkor pont azért kedvező egyúttal a kormánynak egy ilyen mozgalom, amiért rossz az ellenzéknek: a tiltakozás és az elégedetlenség energiáit elvonják a kormány profi politikai riválisaitól, és egy olyan csatornába terelik, amely pozitív politikai hasznot nem produkál.

Hacsak mégis nem alakulnak párttá.