Nem nehéz ma Magyarországon politikai ígéretté válni. Kis rosszindulattal azt is mondhatom, hogy elég két egymást követő napon feltűnni a tévében valamilyen kormánykritikus vagy kormányoldallal konfrontálódó szerepben, elmondani néhány jól megformált, kerek mondatot, és máris beindul az elemzői fantázia: talán ő vagy ők lesznek, akik legyőzik a jelenleg regnáló hatalmat. Semmi meglepő nincs ebben. Ha az ellenzékben makacsul nem akar mutatkozni váltópárti terveket reális esélyekkel dédelgető játékos, a megfigyelőknek minden okuk megvan a megoldást rajtuk kívül keresni. Attól, hogy az eddigi tippeket még semmilyen későbbi fejlemény nem igazolta, még van értelme újabb és újabb potenciális kihívók után nézni – egészen akár 2013 végéig.
(forrás)
Néhány évvel ezelőtt valószínűleg magabiztosan le lehetett volna írni, hogy ha szűk három évvel a választások előtt semmi nyoma még egy politikai versenyzőnek, akkor már késésben van. Mára az ilyen ökölszabály-szerű nagy igazságok kimondásával a józanabb elemzők óvatosak lettek. Magyarországon szinte lehetetlen új pártnak bekerülnie az Országgyűlésbe – hallottuk sokszor, aztán zutty, jött 2010, és egyszerre kettő is bent lett. Stabilan tartják magukat a rendszerváltó pártok – ez is egy népszerű tézis volt, de 2010 ezen a téren is rendet vágott, amikor egy csapásra két rendszerváltót vesztettünk el, ráadásul az SZDSZ-t a 2002-es kisgazdákra jellemző köddé válós technikával.
Egyetlen ökölszabály maradt: sohase mondd, hogy soha! Igen, ha a facebookos-egymilliós mozgalom tarsolyában lennének újabb ötletek, igen, ha Tétényi Évának lenne bármilyen érdekes és érvényes mondanivalója az országos politikai publikum számára is, és igen, ha Árok Kornélnak és csapatának nem fogyna el a lendülete két nap után, akkor tényleg tovább is lehetne jutni a találgatásoknál. A jó entrée minden fent említettnél megvolt, de az az apró többlet, a sikert a kudarctól elválasztó, nehezen megragadható politikai X-faktor valószínűleg abban mutatkozhatna meg, hogy a belépő jó hullámát meglovagolva hősünk vagy hőseink valamilyen további, tartós, rendszeresen megmutatkozó teljesítményre is képesek.
Nem szeretném a legfrissebb szakszervezeti megmozdulásokat és a további terveket lebecsülni. Amit eddig láttunk tőlük, az szerintem sem bagatellizáló, sem áradozó jelzők használatát nem teszi szükségessé: kb. hozták azt, amire számítani lehetett tőlük, megfűszerezve egy-két valódi médiaérzékenységről tanúskodó jó megoldással. A vége azonban elpukkadt, a folytatás pedig – ha van is – nem viszi át a hírmédia ingerküszöbét, én legalább is nem találkoztam útlezárásokról szóló hírekkel. Azt is el tudom képzelni, hogy ezekben a napokban másra használják véges energiáikat. Lehet, hogy most formálódik a Magyar Szolidaritási Mozgalom, lehet, hogy rövidesen színre lép ez a frissen kigondolt formáció, és ezért nincs most idő az utak látványos elfoglalására.
Azt is gyanítom azonban, hogy 2014-ig Árok Kornélék még közel sem az utolsók, akikben a kormányoldal elleni küzdelem reménységei felfedezhetőek. A lehetséges kihívók színvonala elég hullámzó ahhoz, hogy még a kisebb teljesítmények is nagy figyelmet és elismerést kapjanak. Ennek a különös messiásvárásnak lehetnek vesztesei is. Egyrészt a teljes ellenzéki világ, amelyikről ilyenkor nem túl hízelgő, lesajnáló sommás vélemények jelennek meg. Másrészt vesztes lehet egy esetleges komoly, valódi politikai X-faktorral is rendelkező kihívó, aki hiába tudhat mindent a sikerhez, sokadik ötletként sokat veszíthet érdekességéből.