A Wikileaksről bármilyen véleményt közzétenni kockázatos vállalkozás. Annyi érdeket megsértett már ez a szivárgó oldal, annyi tyúkszemre rálépett, de egyúttal annyi előnyt is szerzett másoknak, hogy objektív vélemény már szinte nem is létezik a tevékenységéről. A történet is sok szempontból elmesélhető. Beszélhetünk modern információs szabadságharcosról, aki a titkolózó államokat és politikusokat buktat le, de beszélhetünk bizonytalan motivációjú, öntörvényű szereplőről, amely a fürdővízzel együtt rendszeresen kiönti a gyereket is.
(forrás)
Régi mondás kis korrekcióval: két dolog van, amiről nem akarod tudni, hogy miből készül, az egyik a kolbász, a másik a diplomácia. Ahogy egy buli után nem szívesen olvasnám vissza nyilvános felületeken, hogy hazafelé a kocsiban mit beszélgettünk a feleségemmel a többi vendég viselkedéséről, ugyanezért – csak enyhén szólva nagyobb tétekben – lehet káros, ha a bárki kontrollálatlanul kinyom a nyilvánosság elé nagy mennyiségű nagykövetségi levelezést. Ezek nagy része nem titkokat leplez le, hanem a diplomáciai munka hétköznapjait tükrözi. Aki ebben nincs benne, annak szokatlan lehet, de egy külképviseletnek ez is a dolga: jelentéseket írni, amelyek, nem lévén nyilvános szövegek, nem lesznek udvarias körültekintéssel megfogalmazott üzenetek.
A Wikileaks-féle misszió szerintem akkor teszi a dolgát, ha a kirakott információival segít ledönteni mindenféle falakat, elkergetni diktatúrákat, leleplezni a világ bűnöseit. Amit a legutóbb zavaros körülmények között nyilvánosságra került hatalmas információcsomagból ki lehetett olvasztani, az szerintem nem szolgált ilyen célt. Ha valaki nem szereti például Orbán Viktort, most találhat a szövegben olyan utalásokat, amelyekbe kapaszkodva kritizálhat. Ha valaki nem szereti Gyurcsány Ferencet, szintén találhat itt muníciót. Ha valaki bántani akarja az amerikaiakat, az oroszokat, stb., akkor arra is kiváló alkalmat teremt a szivárogtatás.
Nem hiszem, hogy ettől fogjuk jobban érteni a politikát. Miért gondoljuk, hogy az lenne a valóság, amely most a Wikileaks által megnyitott kis kulcslyukon keresztül látszik? Másodlagos, gyakran ismeretlen források, pontatlan idézetek, de még ha minden így is hangzott el: miért hisszük, hogy pont a diplomaták tudnak mindent politikusainkról, a nagyvállalatokról, illetve hogy pont előttük nyílnak meg teljesen ezek az emberek, akik nem ma kezdték a szakmát, és pontosan tudják, hogy hol mennyit érdemes beszélni?
A sajtónak sem árt észnél lenni. Nincs éles határ ugyanis a bajnok oknyomozó-leleplező újságírás, és a rosszindulatú feltörő-kémkedő sajtóipari tevékenység között. A brit bulvársajtót alapjaiban rengette meg, amikor kiderült, hogy egyik zászlóshajója hangposták feltörésével jutott exkluzív információkhoz. Semmi jót nem tettek vele, nem is ez volt a céljuk, viszont kiszolgálták az emberek kíváncsiságát. A nagykövetségi bizalmas levelek tartalmát nyilvánosságra hozni sokféle veszéllyel járhat, sok értelmetlen, felesleges kárt okoz például magában a diplomáciában, a normális partnerségben, bizalomban. Ez persze mind nem számít, ha a másik oldalon ott a nyereség: lelepleződik a bűnös, jól titkolt és releváns igazságok derülnek ki. Pletykálásért, anekdotázásért azonban nem hiszem, hogy megérné ez az áldozat.
