Az azonos című, nagyon szép dokumentumfilm szinopszisa az alkotó, Almási Tamás honlapjáról:

1978-ban Kossuth-díjat kapott egy női brigád. Az azóta felnőtt generációk, már nemigen tudják, mit jelent: szocialista brigád, munkaverseny, kommunista szombat. A film a Zalaegerszegi Ruhagyár kitüntetett, mára már nyugdíjas varrónőinek sorsán keresztül hozzuk közel a „kádári kisember” lelkivilágát. Személyes sorsokon át rajzolódik ki a zsellérsorból felkapaszkodott gyári munkás élete, aki ma is vallja, hogy annak a rendszernek sok mindent köszönhet és hiszi, hogy a szocializmus építésével jó ügyet szolgált. Az önfeledt, nosztalgikus visszaemlékezésben azonban fel-felsejlik a rendszer ördögi volta. Míg egyesek egészségüket, családjukat feláldozva robotoltak, mások finom kis technikákkal, „összekacsintva a rendszerrel” sütögették pecsenyéjüket. Miközben sorsukkal, megélt történeteikkel szeretnék igazolni múltjukat, szereplőink egy része öntudatlanul is leleplezi az általa sokszor visszasírt kádárizmust. (forrás)

Akkor jutott eszembe a film, amikor a tegnapi Híradó egyik vezető anyagát megnéztem. Korábbi munkám miatt elég közelről láttam az állami kitüntetések adományozását, részese voltam az Elnöki Hivatal kötelékében néhány zajos ügynek is. Azóta gondolom azt, hogy a kitüntetésosztás az állam egyik problémás, bár nyilván megkerülhetetlen és fontos funkciója, amelynek a végrehajtásával mindenki minimum zavarban van. Ezt a zavart éreztem a tegnapi híradóanyagban is megcsillanni.

(forrás)

Kedves kommentelőim már bizonyára fenik a billentyűzetüket, és alig várják, hogy beírhassák: a pöffeszkedő budapesti értelmiségi kifogásolja, hogy egy borsodi takarítónő állami kitüntetést kap. Gyorsan a felesleges munkájukat megspórolandó jelzem, hogy nem önmagában ezzel van bajom. Nagyjából ki is derül az anyagból, hogy itt tényleg egy rendkívül derék, példás életet élő asszonyról van szó, aki készül visszavonulni, és ezzel lényegében a kitüntetés időzítése is érthetővé válik.

Az én bajom azzal van, hogy az ő kitüntetése lett a legfőbb sztori az állami tévében a Nemzeti Erőforrás Minisztérium részéről adományozott valamennyi kitüntetés közül. Lehet erre nyilván azt mondani, hogy kicsit bulváros vénákkal is rendelkező szerkesztő a hosszú, tanárokkal, művészekkel, egyetemi emberekkel tűzdelt listából egyedül a takarítónőben látta meg az izgalmas, elmesélésre méltó történetet. Szerintem azonban ez nem csupán a szerkesztőtől függ, hiszen egy minisztérium mindenféle vétkes nyomásgyakorlási technika nélkül is képes arra, hogy a róla szóló hírekben a hangsúlyokat alakítsa, erre vannak a sajtósok.

Éppen ezért látok az ügyben egy sokkal mélyebb problémát: a jobboldal gyakran megjelenő túlkompenzálási igény újabb megnyilvánulását. A kitüntetés adományozás ugyanis szükségszerűen nem az eredendő baloldali eszményből indul ki. Azzal, hogy egyeseket érdemeik szerint kiemelünk és díjazunk, nyíltan elismerjük, hogy valakik a tehetségük, szorgalmuk révén jobbak az átlagnál, és ezt még valamilyen mellre tűzhető fémtárggyal meg is kívánjuk jelölni. Mindez felfogható úgy is, mint egyfajta elismerése annak, hogy a társadalomban annak természeténél fogva van egyfajta hierarchia, amelyet nem kell feltétlen vasököllel szétcsapni. Nem csoda, hogy ez a gondolat zavaró volt nivellálásban utazó kádárizmus idején is, ennek egyfajta folyománya volt az díjazási gyakorlat, amelyből Almási dokumentumfilmjének története is kerekedett.

Bármikor feltehető lenne persze a kérdés, hogy miért nem kaphat állami kitüntetést egy példásan teljesítő sokgyerekes családapa, egy nyugdíjából szűkösen, de méltósággal élő idős asszony, egy egyetemista, aki véreres szemekkel jelenik meg a szemináriumokon, mert éjszaka azért dolgozik, hogy legyen miből kifizetni az albérletét. A hatásvadász sort még hosszan lehetne folytatni.

Az állami kitüntetés azonban szerintem nem elsősorban az ilyen teljesítmények elismerésére szolgál. Hogy mire is akkor? Nehéz megmondani. Mindig baj van vele. A leginkább az, hogy a mindenkori adminisztrációk a saját barátaik díjazását rendre fontosabbnak tartják, mint a valódi érdem vizsgálatát. Nyilván sokkal több jó és érdemes ember van az országban annál, mint amennyi kitüntetés egy nemzeti vagy állami ünnep alkalmából kiosztható. Szükség van további szelekcióra, óhatatlanul elkezd működni a barát-ellenség felismerő rendszer – szerintem ezt soha nem lehet teljesen megúszni.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy egy állami kitüntetésnek szükséges feltétele valamilyen általánosan mércének megfelelő érdem. Mintaadás, követésre méltó, kiemelkedő értéket teremtő életek felmutatása – ilyesmi lehet a legáltalánosabb cél. Szerintem teljesen rendben van, ha ennek megfelelően a kitüntetettek többsége ennél a minisztériumnál tanár, művész, egyetemi ember. Nyugodtan lehet róluk is beszélni.