Gyorsan az elején tisztázzuk: új választási rendszert nem azért kell csinálni, mert ezt a Fidesz mindent megváltoztatni akaró úri kedve, vagy a hatalmát bebetonozni szándékozó érdeke így diktálja. A tudtommal minden párt által üdvözölt alacsonyabb parlamenti létszámhoz kell új szabályokat barkácsolni. Az elegancia igénye pedig azt diktálja, hogy ezen lehetőleg minél távolabb a következő rendes választásoktól kell dolgozni, mivel így kevésbé lehet az ismert preferenciákra szabni az új rendszert. Innen nézve tehát az idő sürget, most kell rajta túlesni. Amióta az eszemet tudom, megy az ötletbörze, hogy az átalakítást milyen módon lehetne elvégezni. Túl jó volt az eddig hatályos rendszer, és ezért szabadulunk tőle ilyen nehezen?
Kenneth Benoit, aki a Századvégen is dolgozott, és a választási rendszerek nemzetközileg elismert szakembere, egyszer egy konferencián (szabadon idézve) azt mondta, hogy a magyar választási szabályozás egyszerre szörnyen komplikált, ugyanakkor csodálatosan kimunkált alkotás. Kicsit tudományosabban egyik témában vágó tanulmányában erről így ír:
Few voting systems in the world possess a feature set as rich as the Hungarian electoral law, which incorporates three distinct sets of districts, a mixed-member system, a two-round system (2RS) (using two different criteria for run-off qualification), two potentially separate legal thresholds, two different sets of rules for proportional representation (PR), plus a few additional twists related to the implementation of the PR formula apparently found only in Hungary.
A magyar választási rendszer valóban érdekes képződmény, jól látszik, hogy a nagy kompromisszumok idején született. Biztos voltak, akik a többségi, mások pedig az arányos megoldás mellett kardoskodtak. Ne legyen senkinek igaza, belerakjuk mind a kettőt! Biztos voltak, akik az arányoson belül a legnagyobb átlag, mások a legnagyobb maradék szerinti mandátumszámítást éltették. Nyugi, beletesszük mindkettőt! A végeredmény, ahogy Benoit is írja, páratlanuk gazdag, sokat tudó rendszer, amelyet egyszerű halandó biztosan nem ért, de az egyéni választókerületekben zajló küzdelem révén mégiscsak ki tud alakítani valamilyen személyes viszonyt vele.
Mi lenne a legkevesebb konfliktussal járó út az új választási rendszer megalkotására? Akármilyen is ez a ma még hatályos régi rendszer, csípőből senki nem utasítja el, és amúgy tényleg sokat tud. Miért nem lehet egyszerűen megfelezni minden részét, és továbbra is ezt hagyni? Azért, mert a rendszer gazdagságának, összetettségének elválaszthatatlan része volt a magas számú kiosztható mandátum. A 386 mandátumba kényelmesen belefért a legfeljebb 152 területi listán szétosztható szék. Nagyjából lakosságarányosan részesedtek a megyék ebből: Budapestnek 28, a három legkisebb megyének (Nógrád, Tolna, Vas) 4-4 jutott belőle. Ha feleznénk, akkor a megyék többségében 2 vagy 3 mandátumot kéne kiosztani. Ha ilyen kevés mandátumot osztunk szét egy-egy körzetben, akkor jelentősen romlik az arányosság. Gondoljuk el, hogy egy kétmandátumos körzetben hogyan lehet osztozni egy erős és három kisebb párt között. Innen már csak egy lépés az egyetlen mandátumot kiosztó egyéni választókerület, amely maga a tisztán többségi megoldás. Politológiában azt mondjuk, hogy csökken a körzeti magnitúdó, és ezzel csökken az arányosság is.
Egy darab országos listára leadott szavazat szerinti mandátumosztás viszont az eddigi területi mandátumeloszlásnál sokkal nagyobb arányosságot eredményezhet. A kompenzációs lista kiesésével persze a rendszer egésze veszít az arányosságából, de az új listás komponens a sokkal nagyobb, száz körüli szétosztható mandátumával sokkal arányosabb, mint az eddigi rezsim megyei listái (persze sok függ még a mandátumszámítási formulától, ami a dolog jellegénél fogva valamilyen legnagyobb átlag lesz, d’Hondt, Sainte-Lague, vagy módosított Sainte-Lague). Érdemes a 2010-es eredményeket megnézni. A listás szavazatok összesített aránya kerekítve: Fidesz: 53 %, MSZP: 19 %, Jobbik 17 %, LMP 7 %, a területi listán szerzett mandátumok aránya rendre: 60 %, 19 %, 18 %, 3 %. A többségibe hajlás már ezekénél a számoknál is felfedezhető, de ez sokkal erősebb lenne feleannyi, többnyire 2-3 mandátumot szétosztó területi listák esetén. A kompenzációs (országos) lista elhagyása valóban az arányosságot csökkenti, de maga az új, egyetlen országos listás mandátumképzés viszont sokkal arányosabb. Azt már nagyon bonyolult lenne megbecsülni, hogy a két ellentétes irányú változás eredője milyen irányba mutat, de biztos, hogy összességében az arányos-többségi skálán jóval kisebb az elmozdulás, mint az elsőre látszik.
Nézzük a jelölések ügyét. Ha az a döntés, hogy marad az ajánlócédula, akkor logikus a kettes szorzó, mivel kétszeres méretűek lesznek a választókerületek, ami kétszer annyi helyi pártszervezetet, kétszer annyi aktivistát, összességében kétszeres kopogtatócédula-gyűjtő kapacitást feltételez minden versenyzőnél. Ez az állítás azoknál billeg, akiknek nem egyenletesen oszlanak meg a szervezeteik. Ha volt egy erős körzet, ahol simán megvolt a szükséges jelölésszám, mellette viszont alig sikerült gyűjteni, akkor a kettő mechanikus összeadása után gond lehet akár egyetlen jelölt állítása is. Nem csoda, hogy az LMP tiltakozik.
Kérdés az is, hogy minek egyáltalán megtartani ezt a rendszert. Én sem vagyok nagy barátja a kopogtatócédulának, nem jó érzés egy nulladik fordulóban névvel és címmel szavazni, még ha elméletileg ott a tudás, hogy a pártok megsemmisítik ezeket az adatokat (muhaha). Annak viszont látom értelmét, hogy minden hülye ne lehessen ott a szavazócédulán jelöltként. Vannak más megoldások, de kétségtelen, hogy az ajánlószelvény a maga brutális munkaigényével hatásosan szűri ki a komolytalanokat.
Szerintem az igazi tartalmi, önmagában a létszámfelezés szükségességével nem indokolható változás a kétfordulósból egyfordulósba váltás. A kopogtatócédulákhoz hasonló kézenfekvő magyarázat itt nincs. Persze lehet jönni az örökzöld költségtakarékossággal, de személy szerint nagyon utálom, ha demokratikus eljárásoknál ez a szempont túl nagy hangsúlyt kap. Lehet mondani, hogy a választót kíméljük, de ettől sem vagyok különösebben boldog, a demokrácia igenis jár némi szabadidő-áldozattal a választó részéről, akinek ez a négyévente félóra vagy kétszer félóra is sok, annak a véleménye ne is számítson, ez a minimális komolyság cenzusa a rendszerben.
Amiért valóban lehet értelme az egy fordulónak, az a két forduló közötti visszalépési megállapodások kizárása. Önmagában nehéz megmondani, hogy ez a lépés előre, vagy hátra történik. Igen, a pártoknak inkább előnyös, ha a kampányban nem kell a lapjaikat teríteniük, és nem kell mindent elmondaniuk lehetséges szövetségkötési szándékaikról. 1994-ben az SZDSZ is bőszen tagadta, hogy összeállna a szocikkal, 1998-ban a Fidesz is, hogy összeállna a kisgazdákkal. A választó oldaláról nézve viszont a két forduló így tartogat némi zsákbamacskát, még akkor is, ha a második fordulóban elvileg szabadon eldöntheti, hogy megfogadja-e pártja visszalépési javaslatát, és tényleg támogatja-e azt a jelöltet, akit a visszalépett versenyző ajánl. Ez elvileg választás, de valójában nem igazán, hiszen az alternatívája az otthonmaradás vagy az érvénytelen szavazat leadása – feltételezve, hogy pártja igazi nagy, versenyben maradt riválisára semmiképp nem akar szavazni.
Az egyfordulósság tehát a javaslatban rejlő valódi érdemi változás, és erre egy amúgy racionális reakció az előző posztban tárgyalt Karácsony-javaslat. Több szó esik viszont a tervek kapcsán az arányosság csökkenéséről. Ezeket az ellenzéki kritikákat azonban érdemes fenntartással kezelni. Úgy tűnhet, mintha az arányosság önmagában valami feltétlenül pozitív eleme lenne egy választási rendszernek, holott ez közel sincs így. Minél arányosabb egy rendszer, annál valószínűbb, hogy nem alakul ki könnyen kormánytöbbség, nehéz koalíciós tárgyalások, a kispártok zsarolása, ismétlődő kormányválságok jellemezhetnek egy ilyen parlamenti összetételt. Hiányolom, hogy ezt a kormány oldaláról bárki értelmesen elmagyarázta volna. Így persze szabad a pálya, és az ellenzék bármit belemagyarázhat az új javaslatba, amelynek egyetlen tényleges újítása valójában a második forduló kiiktatása. A többi részletben pedig él tovább az eddigi, magának tekintélyt és tiszteletet kivívott vegyes választási rendszerünk – csak kicsit lebutítva a kisebb létszám igényei szerint.
