Az előző posztom utáni kommentekből tanultam egy érdekes jelzőt: „szíjjártópetyai”. Ahogy ez a politikában lenni szokott, már a definíció megfejtéséhez sem mindegy, hogy honnan nézünk a szóra. Én azt mondom: a jobboldallal nem szimpatizáló kommentelő meghatározása bármire, amivel nem ért egyet. Aki ezt használja, nyilván azt mondja: a valóságot elferdítő, leegyszerűsítő, rosszindulatú politikai kommunikáció. Ebben úgy sem tudunk igazságot tenni, de tegyünk fel egy fogós kérdést: lehet-e vezető baloldali politikus nyilatkozata szíjjártópetyai?
.png)
Az egész onnan jutott eszembe, hogy még hétfőn olvastam Mesterházy Attila közleményét, amelyben az államosított magánnyugdíj-pénztári alapok felhasználását az államadósság rendezésére úgy kommentálta, hogy „az emberektől elrabolt magán-nyugdíjpénztári megtakarításokból” jött létre ez a tranzakció. Senki fel sem kapta a fejét, pedig ha egy pillanatra hátralépünk, elfelejtjük, hogy ki és kinek intézte ezeket a szavakat, azért elég erős az állítás. Az ingerküszöb sokat változott. 1990-ben még komoly botrány volt abból, amikor Orbán Viktor kezdő képviselőként azt mondta az Országgyűlésben, hogy „hazudott a kormány”. Ma már szerintem a pártok kommunikációs felelősei visszakergetik a nyilatkozót a sajtáj pulpitusára, ha legalább kétszer nem mondta azt a politikai riválisról, hogy hazudik. Botrány? Ugyan már.
Oké, rendben, de azért az emberektől elrabolt megtakarítás mégiscsak több ennél. Hazudni ugyanis morális alapon, az egyház tanítása szerint, stb. nem szabad, de a rablás az mégiscsak vagyon elleni erőszakos bűncselekmény. Tudom, nem helyes a két világ – jog és politika – szóhasználatát összekevernünk. Amikor Pierre-Joseph Proudhon elhíresült kijelentésében azt állította, hogy a tulajdon lopás, maga sem feltétlen a büntetőjogi tényállás megvalósítására gondolt, bár túl messze sem volt ettől.
Nagyvonalúan félretéve a nyugdíj-átalakítás körül zajló, egyébként tényleg izgalmas közgazdasági vita minden finom részletét, nekem csak néhány kézenfekvő részlet jut az eszembe. Ellopni (különösen elrabolni!) olyasmit lehet valakitől, jelen esetben az emberektől (ilyenkor vajon nem a zemberek?), ha azok a birtokában voltak annak a valaminek. Egy olyan kvázi megtakarítás, amely abból gyarapodott, hogy a törvény erejénél fogva az APEH begyűjtötte a járulékokat, majd továbbutalta egy olyan számlára, amely felett a tulajdonosaik nem rendelkezhettek, hát ezt elég nehéz elrabolható tulajdonként felfogni.
Arról sem kéne teljesen megfeledkezni, hogy az államadósság gyarapításában elég komoly szerepe volt a magánnyugdíj-pénztári továbbutalások révén keletkezett finanszírozási űrnek, amelyet a költségvetésnek ki kellett pótolnia. Mondhatnánk, hogy másképp nem megy, csak így lehet az átmeneti időszakot megoldani, de már a rendszer kitalálói is figyelmeztettek arra, hogy úgy nem lesz jó a nyugdíjreform, ha nincs forrás a kipótlások finanszírozására, és a hiány adósságot szül. Az implicit adósságból így ügyesen explicitet csinálunk ugyanis. A fordítottja is igaz persze, a mostani húzással az explicit lett implicit, évtizedek múlva jelenik meg a kötelezettség. Ha valaki kicsit is bízik azonban abban, hogy Magyarországon egyszer majd jobban mennek a dolgok (ehhez nem kell jobbernek lenni, mindenki a maga kedvencétől várhatja, hogy egyszer jobbá teszi az országot, különben mi értelme lenne az egésznek), szóval, ha egyszer jobban mennek a dolgok, kisebb lehet a kamatfelár, esetleg (sci-fi jön!) többlet jelentkezik a költségvetésben, akkor ugyanazt a finanszírozási igényt kedvezőbben tudjuk kezelni, mint a mai kamatszintek mellett.
Nyilván ezen kívül még egy csomó pro és kontra előhozható ebben a vitában, mert kétségtelenül bonyolult a játszma. Egyvalamit viszont biztos: egyszerre darabos féligazságokkal élni (vagy azokkal megelégedni) és szijjártópetyázni nem lehet. A szijjártópetyaizmus nyilván csábító a baloldalnak, nem csodálkozom, hogy kóstolgatják. Ha beszállnak, akkor viszont nem ér többet szijjártópetyázni.
