A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja van február 25-én egy 2000-es országgyűlési határozat óta. Arra emlékezünk, hogy Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben ezen a napon jogellenesen letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. Kíváncsi vagyok, hogy a jobboldali kormány tud-e egy kicsit több életet vinni az emlékezésbe azután, hogy az elmúlt években elég csendesen pukkant el ez a nap.

A közösségeket minősíti a saját történelmi tragédiáikra emlékezés képessége, módja, színvonala. A holokauszt emlékezete kultúrát teremtett: regény, film, színház, kiállítás – szinte nincs olyan ága a művészetnek, amelyben ne hagyott volna markáns nyomot.

A kommunizmus áldozataira emlékezés alanyai kevésbé alkotnak azonosítható és összetartó közösséget. Kik is ők tulajdonképpen? Az egykori szovjet érdekszféra országainak valamennyi polgára? Csak a jobbosok? Vagy talán azok leszármazottai, akiknek családjában áldozatokat szedett kommunista diktatúra? Nehéz a válasz, és pont ezért sokkal döcögősebb az emlékezet is.

Korábbi munkahelyemen fontos téma volt ez az emléknap. Sólyom László államfőként szerette volna felemelni, rangot adni neki. 2007-ben Csolnokon, 2008-ban Pécs-Patacson, 2009-ben végül Dunapatajon emlékezett. Ott, talán az egész sorozat összefoglalva, a következőket is mondta:

De valójában bármely napot kijelölhették volna a kommunizmus áldozatainak emlékére. Mindegyikre esett az országban égbekiáltó jogtalanság, gaztett. Elhurcolás, kínvallatás, felakasztott kulák, koncepciós per, életek tönkretevése. Felfoghatatlanul nagy számok azok, hogy a világban százmillió ember esett a kommunizmusnak áldozatul, ebből a volt Szovjetunióban 20 millió. Itthon azonban minden közösségben: városban, községben, családban arca van az áldozatoknak, arca van, és története van. Ha nem tartanánk ébren emlékezetüket, a magyar nemzet történetét csonkítanánk meg. Magunkat csonkítanánk meg, mert minden közösség, még a család alapja is a hagyomány, amelyet magáénak ismer, és folytatni akar.