Figyelmes olvasóim észrevehették a fejlécben az „örömről, bánatról” kitételt. Nos, most egy örömről: láttam egy jó filmet, A király beszédét, amely ráadásul nem csak nekem tetszik, hanem úgy tűnik, hogy idén jó néhány filmes babért is begyűjt, a tíz Oscar-jelölésből is biztosan lesz valami. Politika iránt bármiféle vonzalmat érző mozirajongók az utóbbi időben nem voltak elkényeztetve. Lehet, hogy bennem volt a hiba, és túl fáradt is voltam, de például a Giulio Andreotti életét bemutató Il Divo alatt inkább felhúztam magam, mintsem szórakoztam volna. Sokat ígért az In the loop című szatíra a britek háborúba vonulásáról. Ez már sok fokkal jobb volt, de még mindig inkább a fárasztó, mintsem a szórakoztató jelzővel tudnám leírni.

(forrás: hetivalasz.hu)

A brit uralkodóház kulisszatitkairól láthattunk már korábban is remek mozit. A 2006-os A királynő (The Queen) a nagy kedvenceim közé tartozik, többször is megnéztem, még okultam is belőle kicsit. Most A király beszédével visszatérünk erre a hálás témára, csupán egy generációval korábban. Nem szeretnék kritikát írni, elég legyen annyi, hogy a film szép is, jó is, okos is, tessék megnézni. Egyetlen rövidke párbeszédre szeretném csak figyelmet felhívni, mert szerintem ebben összpontosult a legfontosabb üzenet, sőt, szerintem erről a pár mondatról szól ez az egész film.

A dadogós főhős apja, az öreg V. György a következőket mondja fiának a karácsonyi rádióbeszéde elmondása után, valamikor a 30-as évek közepén (36-ban hal meg, és ez a sztori szerint nem sokkal előtte történik):

Hagyd a mikrofonra a munkát! […] Fordulj bátran a nyavalyás felé, és nézz vele szembe, ahogy bármelyik rendes angol emberrel tennéd! Mutasd meg, ki az úr! […] A múltban egy király dolga annyi volt, hogy jól mutasson az egyenruhában, és ne essen le a lováról. Most be kell törnünk az emberek otthonaiba, hogy megkedveltessük magunkat. Ez a család lesüllyedt a leghitványabb lények szintjére: színészek lettünk.

Ez annak a döbbenetes átalakulásnak a remekbe szabott elbeszélése egyetlen rövid párbeszédben, amely a hagyományos politizálásról alkotott képet végképp és visszavonhatatlanul megváltoztatta az új kommunikációs technológiák hatására. Egy monarchának persze joga volt dühöngeni azon, hogy a rádió miatt már minden alattvaló lakásába eljutva kell ripacskodnia. Egy demokratikusan választott politikai vezetőnek azonban ez szerepel a munkaügyi leírásában – függetlenül attól, hogy milyen a közvetítő technika.

Mindig lelkesen olvasom azokat – a gyakran nagyon meggyőző, intellektuálisan szépen felépített – érveléséket, amelyek a megvetik a választók kegyeit kereső politikát, és lényegében minden ilyennek kapcsolatban populizmust kiáltanak. Ami gyakran kimarad ezekből az érvelésekből, az pont annak megértése, hogy a választó figyel, ráadásul egyre kifinomultabb és egyre alaposabb technikákon keresztül tudja a közélet minden rezdülését nyomon követni. Erről még évekkel ezelőtt írtam egy cikket a Politikatudományi Szemlében, és a lényeget illetően ma is hasonlóan látom a helyzetet: a politika tartalma, stílusa, mindene egy demokráciában szükségszerűen idomul az uralkodó média által kialakított környezethez.

Nagyjából pont akkortájt változott nagyon meg valami ezen a téren, amikor a filmbeli V. György a fenti kifakadásra ragadtatta magát. Nagyjából azóta tudjuk, hogy az a „nyavalyás mikrofon” képes volt véres diktatúrákat és jól működő demokráciákat is szolgálni. Azóta tudjuk azt is, hogy aki igazán demokratának tekinti magát, az nem úszhatja meg ezt a tesztet: jól kell szerepelni, vonzónak kell mutatkozni, el kell magyarázni, hogy mi miért történik. Illúzió azt hinni, hogy önmagában egy jól átgondolt, koherens értékrend és precízen kimunkált szakpolitikai tervek sikeressé tehetnek bármilyen politikát – bár a hazai értelmiségi vitákban ez a nézet most is nagyon népszerű, ami számomra egyértelmű jele annak, hogy a demokratikus gondolkodás még nem vert gyökeret, vagy inkább nem tudta kiszorítani sokak fejéből a régről ottmaradt tekintélyuralmi felfogást.

Most megint korszakot vált a domináns média, erről az idei termés egy másik remek darabja, A közösségi háló szól (n.b. ebben a filmben is felfedezhetnek áttételes vonzerőt a politikafüggők, hiszen forgatókönyvét ugyanaz az Aaron Sorkin írta, aki a nagyszerű Elnök emberei tévés sorozatét). Talán közel a perc, amikor valaki – talán pont Magyarországon - V. György analógiájára kifakad:

A múltban egy politikus dolga annyi volt, hogy jól mosolyogjon a kameráknak, és jó beszédeket mondjon a rádióban. Most azt várják tőlünk, hogy naponta új blogbejegyzést produkáljunk, és közösségi oldalakon cseverészünk mobiltelefon-nyomkodó tinédzserekkel. Lesüllyedtünk a leghitványabb lények szintjére: számítógépfüggő geekek lettünk.