Folytatva a sort szélsőjobb és a szocialisták vizsgálata után a seregszemlében a kormányzó pártszövetséghez értünk. Ahhoz hogy egy befogadható méretű bejegyzésben át lehessen tekinteni bármit is, érdemes jól behatárolni a témát. Ezúttal inkább a pártról magáról és nem annyira a kormányzásról szeretnék elmélkedni, bár természetesen a kormányzás ténye és eddigi kimenetelei nagyban meghatározzák azt is, hogy mit találunk a pártban – vagy annak helyén.
(forrás: fidesz.hu)
Az MSZP esetében azt vettem sorra, hogy milyen irányok közül választhat a párt saját válsága megoldásához, a baloldal újraélesztéséhez. Kommentelőimnek volt sok igazsága abban, hogy Bajnai Gordon és Szili Katalin nevét is meg kellett volna említeni a lehetséges irányok számbavételekor. Igyekszem kettejükre egy külön bejegyzést szentelni, ha végignéztük első körben a parlamenti pártokat.
Kormányzó párt esetében, amelynek támogatottsága valamennyi intézet mérése szerint jelentős előnnyel vezet valamennyi riválisával szemben, éppen fordított logikát javaslok: nem a lehetőségek, hanem a veszélyek számbavétele szolgálhat érdekes tanulságokkal. Ebből a támogatottsági pozícióból ugyanis jelentősen felfelé mozdulni már kevés lehetőség van. Az ellenzéki pártok visszafogott támogatottsága – és ez különösen igaz a szocialistákra – valahol a legbelső mag környékén jár. Belőlük már aligha tud lecsippenteni a jobbközép, bár ha valahonnan mégis, akkor az a szélsőjobb lesz, ha az továbbra sem talál magára.
A Fidesz-KDNP látványos fölényét szerintem a veszélyek három releváns csoportja fenyegeti. Kezdem a legfontosabbal, aminek adjuk az Obama-Stoiber effektus munkacímet. Egy hatalmas győzelem után a választóknak értelemszerűen magasak az elvárásaik, ha azonban a környezet és/vagy a konkrét politikai stílus és teljesítmény eredményeképp ezeket az elvárásokat látványosan nem sikerül teljesíteni, akkor az komolyan kikezdheti a győztes támogatottságát, sokkal inkább mintha csak kis különbséggel és szerényebb ambíciókkal fogott volna a kormányzásban.
Obama (aki nem is annyira számokban mérhetően, hanem inkább szimbolikusan aratott hatalmas győzelmet) biztosan nem annyira rossz elnök, mint amennyire két év vezetés után megbüntették az amerikai választók 2010 novemberében a félidős választásokon, amelynek eredményeképp a republikánusok átvették a Kongresszus irányítását, de a Szenátusban is előrenyomultak. A gazdasági válság hatásait, az átlag amerikai életmódját ért sokkokat ugyanis – természetesen – nem sikerült a demokrata elnöknek két év alatt orvosolni. Bár ilyet tőle várni nyilván naivitás is lett volna, a választók azonban nem bizonyultak ilyen türelmesnek – és legyünk nyugodtak, ez a választói türelmetlenség nem csupán amerikai sajátosság.
Edmund Stoiber esete pedig a német keresztényszocialista CSU bajorországi tündöklésével és bukásával mutat ijesztő perspektívákat a magyar jobboldal számára is. (ezt a párhuzam-ötletet Georg Paul Heftytől, az FAZ kitűnő szerzőjének a Népszabadságban megjelent cikkéből merítettem, érdemes a cikkre adott egyik dühös választ is az ínyenceknek elolvasni) 2003-ban a tartományi választásokon az évtizedek óta folyamatosan erősödő, Bajorországban hagyományosan favoritnak számító CSU történetében először 2/3-os többségre tett szert a helyi törvényhozásban. Stoiber, aki szövetségi szinten 2002-ben bukást hozott a német jobbközépnek, hazai pályán viszont mindent elért, amire csak vágyhatott: 1997-től volt tartományi kormányfő, 2003-tól 2007-ig kétharmaddal a háta mögött.
2008-ban viszont a következő bajor választásokon a CSU 1954 óta számított legrosszabb eredményét érte el és – megelőlegezve a szövetségi történéseket – a liberálisokkal volt kénytelen koalíciós kormányt alakítani. Stoiber viszont már 2007-ben lemondott. Ebben az időszakban ráadásul kifejezetten jól pörgött a bajor gazdaság, közel sem mentek olyan rosszul a dolgok, mint az utóbbi két évben az USA-ban. Mi volt akkor a baj? Az elemzésekben túlságosan magabiztos, arrogáns, a választóktól eltávolodó stílusról, sokak ellenérzését kiváltó, túlságosan konzervatív oktatási átalakításról és a bizalmat aláásó botrányokról is olvashattunk.
Stílus és választói kapcsolattartás tekintetében nagyon oda kell figyelnie a magyar jobbközépnek is. Ezzel át is értünk a kettesszámú problémaforráshoz, a párt praktikus kiürüléséhez és a tagság lelkesedésének, mobilizálhatóságának esetleges csökkenéséhez. A jelenlegi mérésekben ennek persze nem sok nyoma van. A tagságot, az aktivistákat azonban mozgásban kell tartani, különben fokozatosan elkopik a harci kedvük, fogynak a kompetenciáik, szétesik a szervezet.
Ekkora győzelem után azonban törvényszerűen a pártszervezet kiürül: kellenek a káderek a kormányzati és a rengeteg önkormányzati poszt betöltésére. Kormányozni kell, hatalmat kell gyakorolni, és ez bizony jelentős erőforrásokat von el az ellenzékben fő tevékenységként végzett pártépítéstől és mobilizálástól. Ahhoz, hogy ez ne vezessen a párt eróziójához, meg kell találni a még mindig lelkes, mozgásra kész, de talán néhány ügy kapcsán összezavarodott tagság számára az elégedettség fenntartásának módját. Ez kormányon nem kis kihívás, hiszen sok értelme nem lenne aláírást gyűjteni vagy épp népszavazást szervezni. Az internet és a közösségi oldalak persze ilyenkor is lehetőséget biztosítanak az akcióra, de gondolni kell azokra is, akik vagy nem aktívak a neten, vagy egész egyszerűen a hagyományos aktivista feladatok iránt éreznek nosztalgiát.
Végül a harmadik problémakör a szövetségen belüli ellentétek kezelése lehet. Most inkább poszt feszt vagyunk ebben a vonatkozásban, hiszen a decemberi tisztújítás a KDNP-nél végül pont úgy zajlott le, ahogy azt a szövetség egyben tartásában érdekeltek kívánhatták. Az előzmények azonban szokatlan jelenségeket is produkáltak. Már az őszi megyei tisztújításokon sok helyütt nem a hivatalos vezetés emberei győztek. A budapesti elnök például Szalma Botond hajózási nagyvállalkozó lett, aki be is jelentette, hogy karakteresebbé teszi a kisebbik kormánypárt saját hangját.
Eleinte úgy tűnt, hogy Semjén Zsolt pártelnöknek is akadt riválisa az országos tisztújításon egy korábban nyolc évig működő megyei elnök, Papp Tibor személyében, aki az elmúlt tizenhat évben a párt valamennyi döntéshozó testületének munkájában részt vett, és három évig még országos alelnök is volt. Semjént végül a december 18-ai tisztújító közgyűlésen a leadott 223 szavazatból 209 igennel választották meg a párt élére. Más személyre a választmány helyszínén sem érkezett jelölés, tehát Papp meg sem tudta méretni magát. Még korábbi megyéje, Hajdú-Bihar is kiállt mögüle. A másik távolodás-párti vezető számára is kudarccal zárult a tisztújítás: Szalma Botond fővárosi elnök, noha jelölt volt, de nem kapott elég szavazatot az egyik alelnöki poszt elnyeréséhez.
Ez a kör tehát a status quo maximális fenntartásával zárult, de a villongások megmutatták: létezik olyan gondolat is a KDNP-ben, amely nem feltétlen elégedett az aktuális felállással. Ezek a hangok minden bizonnyal takarékon maradnak mindaddig, amik az ügyek rendben mennek a szövetség körül. Lehetnek azonban olyan szimbolikus kérdések, amelyekben a KDNP értékrendi alapú válaszai eltérhetnek a Fidesz pragmatikusabb megközelítéseitől. Ilyen esetekben ez a látens törésvonal újra érdekessé válhat, bár kétségtelen, hogy a felsorolt veszélyek közül ez fenyegeti legkevésbé a kormányzó pártszövetséget.
