Az idei halottak napján nem csupán emlékezünk halottainkra, de ezúttal búcsúzunk is nagyjainktól. Ma reggel az egész országot megdöbbentette Albert Flórián halála, itt a blogok között is tucatnyi postban írnak róla. Én most egy kevésbé ismert, de általam nagyon tisztelt emberre szeretnék emlékezni: Menczer Gusztávra, aki a Gulag rabtelepén 105 hónapot élt túl, és később, a rendszerváltozás után a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnökeként csendesen, a maga finom stílusában, düh, gyűlölet és hisztéria nélkül mesélt el mindenkinek, aki meghallgatta, egy nagyon fontos történetet.
(forrás)
Sólyom László hivatalában ismertem meg, rendszeresen voltak közös eseményeink, többször is tudtunk hosszan beszélgetni. Az első pillanattól elképesztett. A kilencven felé közeledett, de hihetetlenül stramm és energikus volt. Megismertem élettörténetét, megismertem néhány sorstársát is, akik hasonló kedéllyel és életerővel hirdették az egykori elhurcoltak igazságát. Akkor azt hiszem, megértettem valamit. Amit ő túlélt, onnan nagyon kevesen jöttek vissza élve. Ő a legkeményebbek közül való volt. Ha azt túlélte, mindent túlélhetett. Azt túlélni szinte egyet jelentett a halhatatlansággal. Ezért nem fogott rajta a kor. Ezért kaptam fel a fejem kétkedve, amikor bemondta a tévé a halálhírét.
Mindig újra figyelmeztetnie kellett, hogy tegeződünk. Jól esett, hogy ismeretségünk kezdetén felajánlotta, de valahogy sehogy sem állt rá a szám, nem szoktam hozzá, hogy tegeződjek azokkal, akiket ennyire tisztelek. Ragaszkodott hozzá, így most is tartom magam ehhez: nyugodj békében, kedves Gusztáv!
2006-ban a Századvégnél jelent meg könyve, A Gulág rabtelepei címmel. Ennek kapcsán írt róla a Múlt-kor történelmi portál. Tőlük idézve szeretnék rá emlékezni:
Menczer Gusztáv élete nyugodtan indult: biztonságos gyermekkor, nagy séták Burkus kutyával, polgári életvitel. A gimnáziumi évek alatt rengeteget olvasott, aktívan sportolt, eljárt a sportegyesületek ötórai táncos teáira. A gimnázium nyolc osztályát három iskolában végezte, tökéletesítette német nyelvtudását, szerette a reáltantárgyakat, egyetemi tanulmányait az orvosi karon kezdte meg. A politika egyáltalán nem érdekelte. A német megszállás alatt szembesült a megbélyegzett emberekkel, több barátjáról akkor tudta meg, hogy zsidó származású. A nyilas hatalomátvétel után őt is a frontra rendelték, ahol rádiós kiképzést kapott.
Emberi ésszel nehéz felfogni, hogy miért tartóztatták le a szovjetek 1945 nyarán. „Anyám elmondta, hogy valaki keresett, majd később visszajön. Ebéd után lementünk anyámmal vásárolni, s szemben a másik oldalon várt az az ember, aki keresett. Megörült nekem, kimentünk a felrobbantott Margit hídhoz. Ott állt két drabális pasas. Az egyik pisztolyt nyomott az oldalamhoz, és a tolmács útján közölte, hogy le vagyok tartóztatva.”
Ezzel kezdődött Menczer kálváriája, a kihallgatás során neki szegezett vádak már-már az abszurditást érintették. (Kémnek nézték, és a rádiót keresték.) A gyűjtőben alkalmazott falanszteri módszerek következtében a foglyok gyorsan vesztették el az ellenálló képességüket és az erkölcsi tartásukat. A kihallgatás során végül 319 oldalnyi nyomozati jegyzőkönyvet állítottak össze. Az ítélethirdetéskor - a kommunikációs "nehézségek" miatt - csak annyi derült ki, hogy 10, de hogy az nap, hét, hónap, netán év azt akkor még nem tudta.
Ezután a börtönbe történő eljutás gyötrelmei következtek. Csapon széles nyomtávú, zárt tehervagonokba kerültek, Menczer ezt a három hetes utat törölné ki legszívesebben az emlékezetéből. Étkezésül ugyanis sós heringet kaptak, de vizet, azt már nem. Egy vagonba 80 embert zsúfoltak, közülük 11-en haltak meg az út során. A harkovi táborban borzalmas körülmények uralkodtak, az etetés hihetetlenül rapszodikusan folyt; a kiszáradás következtében Menczer testsúlya 36 kilóra csökkent.
A kórházba kerülve már hasznosítani tudta orvosi tanulmányait, bekapcsolódott a nővérek munkájába. Amennyire lehetett, próbálták otthonossá tenni a barakkokat. 1946 karácsonyán a magyarok egy seprűt díszítettek fel, és elénekelték a Mennyből az angyalt, aminek persze kollektív sírás lett a vége. A következmények azonban nem maradtak el, az egyik őrnagy összeesküvés szervezésével vádolta meg hősünket.
Menczer számos lágerben járt: építette a Bajkál-Amur-Magisztral vasútvonalat, amit a korabeli sajtó szerint önkéntes Komszomol-tagok emeltek. Eljutott Kolimára, a leghírhedtebb Gulag-rabtelepre. Átélt - 63 fokos hideget, éhséget, szenvedést. Csak lassan jutott el tudatáig, hogy valóban tíz évre ítélték, és ezt túl akarta élni. Ezért megfelelő stratégiát dolgozott ki. A legfontosabbnak az Istennel való kapcsolat bizonyult, naponta háromszor imádkozott. Mivel teljesen ki volt szolgáltatva rabtartóinak, nem lázadozott ellenük, helyzetét elfogadta. Minden munkát elvégzett. Mivel orvosnak készült, mindenkin segíteni szeretett volna. Ügyelt arra, hogy szellemileg is friss maradjon, ezért beszélgetett, olvasott és oroszt tanult. Lényeges szerep jutott a memoritereknek: felidézte a verseket, irodalmi alkotásokat.
Menczer történetei az embereket állítják a középpontba, és nem érzünk dühöt, gyűlöletet a sorok között. Igazából egy emberre neheztelt, arra a Cseka-tisztre, akit egyik éjjel in flagranti talált egy rab nővérrel. Ez legalább 15 évet jelentett volna a főhadnagynak, Menczer mégsem jelentette fel. Ennek ellenére a tiszt mindent megtett, hogy életét megkeserítse.
A szabadulást végül Sztálin halála hozta el. Az úton hazafelé végig tudta gondolni az elmúlt 105 hónapot. Talán meglepő, de Menczer úgy vélte, hogy ez az idő hozzásegítette őt személyisége fejlődéséhez, ugyanakkor néhány dolgot nem tudott sohasem megérteni: az állambiztonsági tisztek megalázó pökhendiségét, ahogyan az emberek méltóságát sárba tiporták. Rezignáltan vette tudomásul azt is, hogy Hitler utódát, Dönitz admirálist ugyanúgy tíz évre ítélték, mint őt. A beilleszkedés természetesen nehézségekkel járt együtt. Megérkezése után újságot (Szabad Nép) vásárolt, azonban minden, második, harmadik szó ismeretlen volt számára.
A rendszerváltás után a közvélemény is szembesülhetett az addig elhallgattatott múlttal, a nemzedékek számára kezdtek világossá válni a bolsevikok rémtettei. 1990-ben megalakult a Szórakész, A Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete. Jelenleg ők ápolják a több tízezernyi magyar elhurcolt emlékét.
