A hétvégén Lengyelországban jártam egy különös konferencián. Nem tűnik nagyon eredeti dolognak ezt megvallani, de tényleg nagyon kedvelem a lengyeleket. Még az egyetemi évek alatt sokat jártunk Krakkóban, elképesztően nagy bulik helyszíne volt az amúgy is nagyon szerethető város. Figyelmünket alapvetően a lengyel lányok kötötték le (családos emberhez illő távolságtartással jelzem, hogy még mindig megvannak, és pont ugyanolyanok), de azért kis időt másra is szántunk, beszéltünk néha (inkább csak nappal) fiúkkal is. Akkor úgy tűnt nekem, hogy általában a lengyelek sokkal könnyebben érzelmessé válnak, nem tartják vissza úgy (vagy még annyira sem) az emócióikat, mint mi magyarok. Később azt gondoltam, hogy ez buta általánosítás, és nyilván csak a krakkói kocsmák népére volt igaz. Most egy komoly nemzetközi konferencián pont ugyanezt tapasztaltam – és nagyon nem bántam, hogy egykori felületes diagnózisom a lengyelekről továbbra is érvényesnek bizonyult.
Kicsit magáról az összejövetelről. Már maga ez a konferencia is nehezen lenne elképzelhető más országban. Volt egy semmitmondó cím (Az együttműködés perspektívái Közép-Európában), volt egy komoly apropó, a közelgő lengyel EU-s elnökség, én is ebben a panelben ültem (a képen nekem balra a cseh közgazdasági csodagyerek, Tomás Sedlácek társaságában). A bemelegítő panel a közép-európai szabadságról általában szóló, egyébként nagyon izgalmas beszélgetésből a nap végére eljutottunk a szintén közép-európai halálkultuszról szóló, amúgy rendkívül szórakoztató eszemcseréig három író (Andrzej Stasiuk, Mariusz, Szczygieł, Krzysztof Varga) tolmácsolásában. Olyan volt az egész, mint egy időutazás. Hasonló hangulatot szerintem nálunk legalább tíz éve nem lehet tapasztalni. A mi un. értelmiségünk egyik nagy része a maró cinizmusba, a másik pedig a (hogy is mondjam szépen?) eredeti tőkefelhalmozásba menekült. Az ilyen, kicsit parodisztikus, Woody Allan világát megidéző kedélyesen önmarcangoló intellektuális szertartások nálunk szerintem nehezen képzelhetőek el, főleg nem úgy, hogy egyik fő szervező a kereszténydemokrata Konrad Adenauer Stiftung, a másik meg liberális Newsweek Polska volt.
Véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy a lengyelek jobban szeretik egymást, és nincsenek tele reménytelen közéleti vitákkal. A mi konferenciánkon is rendesen egymásnak estek, amikor eljött a pillanat. Az egyik szervező utána kicsit szégyenlősen próbált elnézést kérni, mondván, hogy ilyenek a lengyelek: ha megkapják a mikrofont, elkezdik egymást csesztetni. Igyekeztem megnyugtatni, hogy biztosan nem csak a lengyelek ilyenek. Ami viszont biztosan más bennük a magyarokkal összehasonlítva, az a közelmúlthoz való viszonyuk. Valahogy náluk a saját rendszerváltozásuk emléke még sokkal inkább büszkeséget és nem kiábrándult ürességet vált ki. Beszédes, hogy az EU elnökségük logóját ugyanaz a grafikus, Jerzy Janiszewski tervezte, aki egykor a Szolidaritás legendás emblémáját, amiből ráadásul egy az egyben átemelte a jellegzetes zászlócskát.
(forrás)
Varsó utcáin pedig látványosan június 4-ét ünnepelték, amely náluk pozitív emlékű dátum, az első szabad választások időpontja. Akkor a Szolidaritás minden, az ellenzéknek nyitva hagyott helyet megnyert. Legendás cowboy-os plakátjuk képe ott díszelgett az óváros minden fontos pontján ezen a szombaton is. Nehezen tudom elképzelni, hogy nálunk ugyanezt a dátumot ilyen elánnal ünnepeljük (tényleg, volt bármi is március 25-én?). Azt meg végképp nem, hogy egykori MDF-es, SZDSZ-es vagy akár Fideszes plakátok árnyékában tegyük ezt. Ez a mítoszépítés nálunk elmaradt, aminek számos praktikus okát lehetne sorolni, de mégis úgy érzem, hogy szegényebbek vagyunk egy fontos történettel.
Ha már Varsó utcáinál tartunk: ez az élmény is nagyon illik az általános lengyel képletbe. Egyszerre szomorú és izgalmas. Minden az egykori második világháborús pusztításra emlékeztet. A gyönyörű óváros azért, mert tudni lehet, hogy rekonstrukció, ugyanis semmi nem maradt meg belőle.
Az új részek pedig azért, mert iszonyatos erővel tükrözik, hogy milyen esztétikával és hozzáállással fogtak hozzá a sztálini időkben a porrá rombolt város újjáépítéséhez.
Ezt az amúgy sem egyszerű képletet bonyolítják a szép számmal kinőtt felhőkarcolók, amelyek lehetnének akár egy közepes amerikai vagy távol-keleti városban is.
Nem lehet egyszerű szeretni ezt a várost, de biztos nekik sikerül. Az mindenestre sokat elmond a helyiek saját Varsó-percepciójáról, hogy az ajándékboltban kapható képeslapok egy tekintélyes hányada a háborús pusztítás képeit ábrázolja. Vettem is egyet.
A végére hagytam egy kedves élményt. A konferencia maga nem is Varsóban volt, hanem tőle cirka 30 km-re Grodzisk Mazowieckiben, ami egy kicsit olyan itt nekik gazdasági értelemben, mint nálunk Budaörs, elég gazdag, gyorsan feltörekvő térség, ahol egy rakás külföldi cég megtelepült, köztük a Richter Gedeon is, hogy nehogy egy pillanatra is magányosnak érezhesse magát az ide tévedő magyar. Ez már csak azért sem fenyeget, mert lépten-nyomon magyar vonatkozású emlékekbe, jelekbe botlik erre az ember. Az egyik környékbeli település, Podkowa Leśna templomának falán fotóztam sietve az alábbi képet (nem akartam rövidgatyás, hátizsákos megjelenésemmel hosszan fenntartani azt a zavart, amelyet szükségszerűen okoztam a zajló esküvői ceremónián). A templom a nyolcvanas évek nagy ellenzéki központjának számított. A misékre messziről jártak ide az emberek, mert a pap szentbeszéde helyett a Szolidaritás vezetői szónokoltak. A táblát érdemes jól megnézni, mert Magyarországon ilyen garantáltan nincs: 1986-os keltezésű, a forradalmunk 30. évfordulójára állították. Hiába, a lengyelek nem csak érzelmesek, de tökösek is.