Még 2010. december 17-én Tunéziában, a fővárostól mintegy 200 kilométerre található Szidi Buzidban felgyújtotta magát egy fiatal utcai árus, miután a standján lévő gyümölcsöket és zöldségeket elkobozták a rendőrök. Valamivel több, mint egy hónappal később Egyiptom nagyobb városait füst borítja, tízezerével vannak az utcán a tüntetők, és a pár nappal ezelőtt is erősnek látszó diktatúra recsegve-ropogva készül az összeomlásra.

(forrás: Index)

Politikával foglalkozó ember számára az ilyen turbulens események olyanok, mint egy geológusnak a földrengés vagy vulkánkitörés. Nyilván nem tapsikolnak sem ők, sem mi örömünkben, amikor ilyen, gyakran súlyos emberi és anyagi áldozatokkal járó rendkívüli eseményeket látunk. Mégis nagyon, lélegzetünket visszafojtva figyelünk, mert azt reméljük, hogy érdeklődésünk tárgyának ezek a kitüntetett, emlékezetes időszakai sokkal inkább segítenek a mélyebb összefüggések megismerésében, mint a nyugodt, kiszámítható békeidők.

Akit a politika érdekel, azt végső soron a hatalom természete, miben léte, forrása és megszűnése foglalkoztatja – én legalább is így vagyok ezzel. Demokratikus rezsimekben látszólag a forrás (választások megnyerése) és a megszűnés (választások elvesztése) is könnyen kiszámítható, gyakran előre is jelezhető. A hatalom igazi természete azonban soha nem ennyire rendezett. A mélyebb, kevésbé látható-érzékelhető szövetek szintjén a káosz ugyanúgy jelen van, mint ahogy most megnyilvánulni látszik Észak-Afrikában.

A káoszt most ne a köznapi, totális rendetlenség értelmében tessék venni, hanem a káoszelmélet meghatározása szerint, amely olyan rendszereket ír le, amelyek viselkedése az őket egyébként meghatározó törvényszerűségek ellenére sem jelezhető hosszú időre előre. A leggyakrabban emlegetett példa az időjárás, ahol ugyan ismerjük azokat a fizikai törvényeket, amelyek meghatározzák a légkör változásait, a rendszer azonban olyan bonyolult, hogy ennek ellenére csak a közeli jövő állapotával kapcsolatban tudnak a meteorológusok biztosat állítani.

Azt gondolom, hogy ha történetesen tavaly december elején lett volna egy konferencia „Az észak-afrikai autoriter rendszerek” címmel, akkor a legjobb szakemberek a legjobb tudásuk szerint be tudták volna mutatni, hogy mitől stabilak ezek a rezsimek, és mitől maradnak még hosszú ideig székükben vezetői. Senki nem tudhatta ugyanis, hogy Szidi Buzidban egy pillangó apró szárnycsapásai által keltett szél olyan események láncolatát indítja el, amelynek hatására nem sokkal később pusztító vihar tört ki a legnépesebb arab államban, Egyiptomban. A káoszelmélet nyelvén szólva: a kezdeti feltételek apró változásai nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszú távú működését, és ez most látványosan bekövetkezett.

(forrás: Index)

Már előre hallom kedves kommentelőim óvó intését: ne legyek olyan naiv, hogy abban hiszek: tényleg ilyen apróságokon múlhatnak ekkora politikai változások. A hírek szerint az amerikaiak pénzelték az egyiptomi ellenzéket is, így tehát úgy is tűnhet, hogy az egész jó előre le volt vajazva, okos emberek tervezőasztalukon jó előre kitaláltak mindent. Nos, nincsen elég ismeretem ahhoz, hogy meggyőző erővel cáfoljam ezt a feltételezést, de úgy gondolom, hogy az USA-nak a stratégiailag fontos országokban mindig van egy B terve, mindig fél szemmel arra is figyel a diplomáciájuk és a hírszerzésük, hogy mi lesz akkor, ha az aktuális partner borul.

Ettől még nem biztos, hogy ők csinálják a vihart is. Sokszor győződhettem már meg arról, hogy fontos politikai események mögött nem a szépen felépített, logikusnak látszó magyarázatok állnak, hanem fatális, akár nevetséges véletlenek. Éppen ezért én adok egy kis esélyt a pillangónak.