Az „utcai politizálás” fogalma gyakran hangzott szitokszóként, pedig teljesen normális része minden demokráciának, minden jogállamnak, ahol a gyülekezés szabadsága alapjog. Magyarországon 2006 óta viszont utcai politizálásról hallva véres tömegoszlatás, Molotov-koktél dobálás és kukagyújtogatás juthat az eszünkben. Mindezek természetesen nem részei sem a normális demokratikus működésnek, sem a jogállamnak. A szakszervezetek ma kezdődő demonstrációi kapcsán merengtem el azon, hogy mostanában kikkel és merre tart az utcai politizálás.
(forrás)
Budapest utcáiról hosszú ideje eltűnt a politikai demonstrációkhoz kötődő erőszak. Az utóbbi idők legvadabb cselekedete talán az volt, amikor demonstráló tűzoltók füstbombákat dobáltak és tűzcsapokat nyitogattak. Talán emlékszünk az akkori hivatalos magyarázatra: a tűzcsapok állapotát ellenőrizték a tüntetés útvonalán. Nyilván a békés demonstráció fogalmát feszegeti egy ilyen vonulás, de valódi erőszakról szó nem volt.
Az utóbbi idők tüntetés-története és a most kezdődő sorozat is annyit világosan mutat: a szakszervezetek nagyrészt átvették a politikai ellenzék szerepét, már ami a demonstrációkat illeti. A pártok komolyabb tömeget megmozgató, országos jelentőségű tüntetést nem szerveztek az utóbbi időben. Volt a szocialistáknak megmozdulása Miskolcon, volt az LMP-nek flash mobja még tavasszal az alkotmány ellen, a Jobbik hagyományaihoz pedig hozzátartozik az állandó akciózás, de nagy, átütő erejű demonstrációval eddig egyikük sem jelentkezett. Inkább csatlakoznak a szakszervezetekhez.
Ez a szakszervezeti kör már jól láthatóan nagyon más, mint a kádári időkből visszamaradt érdekvédelmi imitáció. A fiatal vezetők új ellenállási kultúrát képviselnek, és láthatóan kedvelik a fifikás megoldásokat. Elég, ha csak az imént említett tűzcsapos magyarázatra gondolunk, de látszik, hogy az elkövetkező napokból sem fog hiányozni a ravaszság, hiszen például a Clark Ádám téren „országvédelmi futást” terveztek, amelynek keretében minden résztvevő futna egy kört a forgalmas csomópontban.
Mutatja az elszántságot, ahogy a korábbi – és a baloldal által sokat kritizált – rendőri elutasítás ellenére újra kérelmezték a részben a Clark Ádám térre tervezett, D-dayként emlegetett demonstrációt. Itt is megjelent a fifika, mivel a forgalom akadályozása a 3000 fősre tervezett eredeti kérelem szerint megállt, míg az utóbb beadott 300, illetve 500 főre vonatkozó demonstráció elvileg elfér a járdán, így ezzel az indokkal nem utasítható el. Az olvasat mégis az volt, hogy a rendőrség következetlen, egyik nap tilt, másik nap engedélyez – az egész polémia pedig jó reklámot csinált a rendezvénynek.
Kérdés persze, hogy ez a cselező harcmodor mennyire nyeri el a szélesebb közösség támogatását, illetve mennyire lehet hatásos így maga a tiltakozás. Egy demonstráció akkor üt, ha önmagában, minden trükk nélkül elemi erőt mutat. A túl sok fifika könnyen visszaüthet. A tüntetés ugyanis akkor lesz látható, érezhető, ha összezavarja, akadályozza a város életét. Ha ugyanakkor kevesen azonosulnak a szakszervezetek ügyével, vagy egyszerűen nem is értik, hogy mit akarnak elérni, inkább utálni fogják a dugókat, a kényelmetlenséget. Az elkövetkező napok tehát azt is tesztelik, hogy a hatásos demonstráció mellé társul-e sokak azonosulására alkalmas, érthető, egységes üzenet.
