Rendkívül szórakoztató írás jelent meg néhány napja az Economistban, az obligát meghatározás szerint „tekintélyes brit gazdasági hetilapban”. Szerzőjének valószínűleg nem a szórakoztatás volt a legfőbb célja, hanem annak sokadik elmesélése, hogy mennyire irritáló, kellemetlen politikai szereplő a magyar miniszterelnök, meg még rajta kívül néhány ötletszerűen összeválogatott „keleti” vezető, az un. „cikisek csapata”. Szörnyű, hogy ezek a nyomorult provinciákon továbbra sem bírnak magukkal, mennek a saját hülye fejük után, ahelyett, hogy tennék az egyetlen dolgukat: gazdájuk kedvét keresnék. Ilyen briliáns módon még nem leplezte le magát gőgös és ostoba publicista.
(forrás)
Önmagában a történet nem érdemelne posztot, annyira közhelyes. Megjelenik egy látszatapropóra felhúzott, felületes, érezhetően minden különösebb research nélkül odakent újabb cikk a nyomasztó magyar fejleményekről, és ezt a magyar sajtó egy része hűségesen átveszi. Csakhogy ezúttal vicces dolog történt. A cikk írója ugyanis különösen oldott hangulatban írhatta szövegét. Megvetését és lenézését nem sikerült így lepleznie. A legnagyobb kincs mindjárt az első mondat: „Poor countries needing investment and favours from their richer counterparts should polish their images and avoid rows.” Hevenyészett fordításban: „A gazdagabb partnereiktől befektetésekre és szívességekre szoruló szegény országoknak inkább az imidzsükkel kellene foglalkozni és nem veszekedni.” Kicsit velősebben ezt úgy is mondhatta volna a szerző, hogy aki nem gazdag, az ne ugráljon, mivel „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. (Remélem, hogy akik Lázár János régi hangfelvételén kiakadtak, azok már most is fogalmazzák felháborodott tárcáikat.)
A történet azonban itt nem ér véget. Nézzük tovább a két következő mondatot: „So it may seem odd that so many politicians in ex-communist Europe, with wobbly economies and security, often do the opposite. A prime example is Hungary, where Viktor Orban’s government has attracted a blaze of outside criticism since it took office in May 2010.” Azaz: „Különösnek tűnhet, hogy sok politikus, az ingatag gazdasággal és közbiztonsággal rendelkező volt kommunista Európában, éppen az ellenkezőjét csinálja. Kiemelkedő példa erre Magyarország, ahol Orbán Viktor kormánya, amely külföldi kritikák tömkelegét váltotta ki mióta kormányra került 2010 májusában.” Kezdjük a végéről: folyamatosan írjuk a felületes, pontatlan marhaságokat Magyarországról, aztán egy idő után már önmagunkra is hivatkozhatunk, hogy ti. az a baj, hogy ez a kormány annyi negatív kritikát vált ki a külföldből. Aktuálisan azonban izgalmasabb lehet, hogy miközben szerzőnk londoni irodájának bejáratát akár éppen baseball-ütős fosztogatók is készülhetnének rátörni, ő rendíthetetlenül cikkezik a „volt kommunista Európa” ingatag közbiztonságáról.
Tudnék még szemezgetni bőven, de kedvcsinálónak talán ennyi is elég. Az utolsó mondatot azonban nem bírom kihagyni: „although some easterners may be irritating, noisy and unfashionable, in modern Europe they are indispensable.” Azaz: „bár néhány keleti irritáló, zajos és divatjamúlt lehet, a modern Európában mégis megkerülhetetlenek”. Igyekszem a legtöbb jóindulattal olvasni, de ebben tényleg nem látok mást, mint a meggyötört gyarmattartó fáradt sóhaját, amikor lóháton megtekinti a gyapotföldön zajló munkákat. Amúgy mégsem gondolom, hogy igazam volt. Mégiscsak megpróbálhatta leplezni a megvetését és a lenézését a szerző. Ha ugyanis teljesen tiszta szívéből, mindenféle gátlás nélkül, szabadon írhatott volna, a fenti sort még biztosan kiegészítette volna a „büdös” és a „koszos” jelzőkkel is.
Az utolsó 100 komment: