Vasárnap parlamenti választások voltak Finnországban. A békés, konszenzuskereső, jóléti demokráciák észak-európai, sokszor pozitív példaként emlegetett modelljén ismét csúnya makula keletkezett. Illeszkedve a svéd, a dán és a holland fejlemények által rajzolt trendhez a finneknél is jelentősen előretörtek a populista, főként idegenellenességgel és EU-szkepszissel házaló szélsőjobboldali Igaz Finnek – könnyen lehet, hogy a kormányalakításhoz is szükség lesz rájuk. Többen az USA Tea Party jelenségét emlegetik, és talán nem is tévednek nagyot. Megszólaltak az EU vészharangjai is. Mintha a civilizált Nyugat – a kőolajhoz hasonlóan – szimbolikus tartalékai kimerüléséhez közeledne.
Timo Soini, az Igaz Finnek vezetője (forrás)
Minden analógia sántít. Az előretörő északi szélsőségesek egymással is sok tekintetben különböznek, és az amerikai Tea Party közösség is sok tekintetben más alapokon áll. A közös pontok azonban nyilvánvalóak. Erőteljesen konzervatív, nacionalista, idegenekkel szemben gyanakvó értékvilág, amely bezárkózó, piaci liberális gondolatok vegyítő, csak helyben újraelosztó gazdaságpolitika, a nagy szövetségekkel – legyen az az EU vagy az USA szövetségi kormánya – szembeni düh és dac. Ez az eklekticizmus a nagy múlt századi ideológiákba sehogy sem illeszthető, talán pont ebben is rejlik a vonzereje.
Nem kíván sok magyarázatot az időzítés sem. A nagy gazdasági válság és recesszió után (közben?) a választók olyannyira a pénztárcájukba bújtak, hogy onnan már nem látszanak a hagyományos politikai oldalak hagyományos jelszavai. Szép dolog a családban generációkon át öröklődő politikai preferencia, hasonlóan derék tulajdonság a párthűség, de ha egy család elveszíti a házát, a papa-mama pedig tartósan munkanélkülivé válik, akkor az alapkérdésekben is könnyen új válaszok születhetnek.
Három gyors tanulságot látok. Egyrészt immár talán könnyebben lesz elvárható a nemzetközi sajtótól, hogy a szélsőjobb közép-európai – és benne magyarországi – előretöréséről árnyaltabb tudósításokat készítsen. Feltétlen elvárom, hogy a nálunk továbbra is jelen lévő, ezekben a napokban is aggasztó híreket produkáló radikálisokról többé ne olyan értelembe beszéljenek, mint a magyar néplélekben elfojtott, de örökké feltörni akaró, történelmileg már megnyilvánult szélsőségesség legújabb reinkarnációiról, hanem mint valami olyasmiről, ami a csodálatos északi demokráciákban is jelenleg simán utat talál magának, tehát történelmi kontextustól független korjelenség.
Másrészt, a múlt századi ideológiai alapokon létrehozott nagy európai szövetségünket láthatóan komoly kihívások teszik próbára. Nem csak az aktuálisan leginkább aggasztónak tűnő portugál segélycsomag körüli kérdőjelek miatt állítom ezt. A probléma sokkal összetettebb. Európa az elmúlt évtizedekben arra a gondolatra építette magát, hogy a szabadság iránti elkötelezettség összeköti még a legkülönbözőbb kultúrákat is, gondoljunk csak a négy szabadság elvére, vagy a mi régiónk rendszerváltozására és integrációjára. 2001. szeptember 11. és a nagy, pénzügyiből gazdaságiba átcsapó válság azonban új, nyomasztó élményeket hozott, amelyeket könnyen úgy szűrhettek le sokan maguknak, hogy a szabadságnál fontosabb a biztonság és a kiszámítható gazdasági teljesítmény. Ez a gondolkodásmód tükröződik a most sikeresnek tűnő szélsőségesek kínálatában.
Harmadrészt, ezekkel a tendenciákkal szemben a mérsékelt politikai szereplők csak úgy vehetik fel eredményesen a harcot, ha a maguk is kilépnek abból a gondolkozási sémából és politikai beszédmódból, amelyeket a hagyományos ideológiai besorolás révén örököltek. Lehet olyan politikát csinálni, amelyet látva az entellektüel közönség tapsol, de ezt a meccset továbbra is szavazatokban mérik. Lassan egész Európa megérti, hogy az ostoba populizmussal nem úgy lehet a legsikeresebben szembeszállni, ha a komoly szereplők befogott orral eltaszítják maguktól, hanem ha megértik az okait, ad absurdum igazságait, és ezek tükrében komoly revízió alá veszik saját politikai kínálatukat. Az úri közönség biztosan nem fog tapsolni, viszont a szélsőségesek így ott maradhatnak, ahol a helyük van, és remélhetőleg nem sok vizet zavarnak: a szélső 5-10 százalékban. Az Igaz Finnek tegnap 19 százalékot szereztek.
