Eltelt az alkotmány vitájának első hete, amely különös izgalmakat nem tartogatott a politika ínyenceinek. Minden parlamenti párt az előre bejelentett pályán maradt: a kormányzó pártszövetség Szili Katalinnal kiegészítve a javaslatokat tárgyalta, a Jobbik részt vett ugyan az ülésen, de teljes ellenállásba vonult, a két további ellenzéki képviselőcsoport pedig távolmaradásával demonstrált. Próbáljunk mérleget vonni arról, hogy az egyes szereplők döntései mennyire szolgálták politikai érdekeiket.
forrás: Hírszerző
Kezdjük a Fidesz-KDNP-vel. A lehorgonyzott céljaik két pontban foglalhatók össze: az előre eltervezett határidőre legyen új alkotmány, illetve minél több párt vegyen részt az alkotmányozás vitájában. A két cél csak egymás kárára tudott teljesülni. A rögzített határidő ugyanis – sok egyéb más kifogás mellett – hivatkozási alapot teremtett a távolmaradásra elsősorban az LMP-nek, amely tételesen kinyilvánította preferenciáit, de nyilván a szocialistáknak is, akik még szigorúbban ítélték meg a teljes folyamatot. A kormányzó pártszövetségnek így – amennyiben az első hét körülményei a továbbiakban is meghatározzák a folyamatot – csak az egyik célja teljesül biztosan, határidőre eredménnyel szolgál majd az új alkotmány vitája, a résztvevők száma azonban alulmúlja az elérhető maximumot.
A minél több párt bevonása az utóbbi hónapokban lényegében egyetlen feladatot jelölt ki: az LMP bevonását. Ez nem sikerült, így a parlamenti vitában megmaradt a papírforma felállás. Önmagában ez mekkora veszteséget jelent? A szocialistákra nem is lehetett komolyan számítani, az ő legitimáló erejükre igazán nem is építettek a jobboldalon. Az LMP részvétele esetén azonban komoly kozmetikai előnyöket hozott volna a vitához, még akkor is, ha a „konszenzusos” jelző használatától ebben az esetben is távol maradt volna a folyamat, mivel az szinte teljesen kizártnak tekinthető, hogy bármilyen engedmény vagy alku révén az ökopárt még szavazatával is támogatta volna az új alaptörvényt.
Folytassuk tőlük, az ő perspektívájukból. Nyilván ellenzéki pártként alapvetően nem az hajtja az LMP-t, hogy a kormányoldal sikereihez hozzájáruljon. Innen nézve racionális a döntésük, amelynek értelmében még a vitától is távolmaradtnak. A szocialistákkal szemben azonban sajátos pozíciót élveznek, a Fidesz-KDNP nem totálisan bizalmatlan velük szemben, így némileg nagyobb eséllyel tudtak volna bizonyos módosításokat átverni a készülő alkotmány szövegén, cserében a jelenlétükért. A mérlegelés nem mutat egyértelmű eredményt. Választóik egy része bizonyára értékeli, hogy élesen elhatárolódnak a kormányoldaltól a távolmaradásról hozott döntésükkel, ám elképzelhető olyan LMP-s szavazó is, aki szívesebben látta volna valamelyik számára fontos érték érvényesülését az új alaptörvényben, még ha ennek az is lett volna az ára, hogy a párt képviselői jelenlétükkel erősítették volna az alkotmányozási folyamatot. Melyik hatás erősebb, merre billen ki a mérleg? Ezt ma még nehéz megmondani.
A Jobbik stratégiája kevesebb kockázatot hordoz. Bent maradtak, részt vesznek a vitában, viszont olyan követelésekkel lépnek elő, amelyeket biztosan nem fog és nem is tudna teljesíteni a kormánypárt. Ezzel a folyamat végén leadott „nem” szavazatuk nem is igényel további indoklást, ráadásul a megfogalmazott igényeik a törzsszavazóik fülének kedvesen csengnek, még ha nem is minden Jobbikra szavazó tudja pontosan – felteszem – hogy mi is az a Szent Korona tan. Rosszul tehát nagy valószínűséggel nem jár a Jobbik ezzel a döntésével, és még az sem kizárt, hogy akár szimpatizánsai számát is gyarapíthatja a fokozott médiajelenlétet is biztosító részvétellel.
Hasonlóan az MSZP sem kockáztatott sokat döntésével, bár érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha megpróbálják a Jobbik útját járni: azaz bent maradnak, vitáznak, de képtelen, amúgy a saját választóiknak kedves igényeket fogalmaznak meg. Ilyeneket nem túl nehéz találni. Ezzel megúszhatták volna azt az – LMP-re is kiosztható – vádat, hogy nem teljesítik választóik megbízását, nem jelenítik meg az Országgyűlés egy kulcsfontosságú vitájában azokat az értékeket, amelyek képviseletére mandátumot kaptak. Ez a szempont azonban feltehetően a szocialistáknál nem annyira erős, hiszen választóik dühe és elutasítása a Fidesszel szemben sokkal erőteljesebb, mint az az óhaj, hogy valamilyen kis engedményt az új alkotmány formálásában elérjenek a párt képviselői.
A végeredmény tehát: a kormánypárt halad a maga által kitűzött alkotmányozási úton, de ennek politikai költségeivel kénytelen számolni, az ellenzékiek közül a Jobbik és a szocialisták döntése a saját logikájuk szerint racionálisnak tűnik, míg az LMP választása inkább rejthet magában kockázatokat.