Az azonos című, nagyon szép dokumentumfilm szinopszisa az alkotó, Almási Tamás honlapjáról:
1978-ban Kossuth-díjat kapott egy női brigád. Az azóta felnőtt generációk, már nemigen tudják, mit jelent: szocialista brigád, munkaverseny, kommunista szombat. A film a Zalaegerszegi Ruhagyár kitüntetett, mára már nyugdíjas varrónőinek sorsán keresztül hozzuk közel a „kádári kisember” lelkivilágát. Személyes sorsokon át rajzolódik ki a zsellérsorból felkapaszkodott gyári munkás élete, aki ma is vallja, hogy annak a rendszernek sok mindent köszönhet és hiszi, hogy a szocializmus építésével jó ügyet szolgált. Az önfeledt, nosztalgikus visszaemlékezésben azonban fel-felsejlik a rendszer ördögi volta. Míg egyesek egészségüket, családjukat feláldozva robotoltak, mások finom kis technikákkal, „összekacsintva a rendszerrel” sütögették pecsenyéjüket. Miközben sorsukkal, megélt történeteikkel szeretnék igazolni múltjukat, szereplőink egy része öntudatlanul is leleplezi az általa sokszor visszasírt kádárizmust. (forrás)
Akkor jutott eszembe a film, amikor a tegnapi Híradó egyik vezető anyagát megnéztem. Korábbi munkám miatt elég közelről láttam az állami kitüntetések adományozását, részese voltam az Elnöki Hivatal kötelékében néhány zajos ügynek is. Azóta gondolom azt, hogy a kitüntetésosztás az állam egyik problémás, bár nyilván megkerülhetetlen és fontos funkciója, amelynek a végrehajtásával mindenki minimum zavarban van. Ezt a zavart éreztem a tegnapi híradóanyagban is megcsillanni.
(forrás)