Amikor nyakig benne vagyunk a magyar lakáshitelesek megmentésének vitájában, érdekes lehet megnézni, hogy a jelzáloghitel-válság hazájában, az USA-ban mire volt képes a politikai az ottani otthontulajdonosok megmentésére, és mire jutottak mindezzel.
(forrás)
Eredetileg a svájci bicska és a nagy magyar benzinkútlánc kapcsolatáról szerettem volna egy pikáns történetet elmesélni, de a tegnapi rögzített árfolyamos végtörlesztős bejelentés után ebből csak Svájc marad, meg az ő jó öreg devizájuk. Majd talán visszatérek egyszer a bicskás témával, de ha már bedobtam, akkor most inkább nézzük meg, hogy a lakáshitelesek megmentésének legújabb ötletétől a jelenlegi ismereteink alapján kinek a bicskája fog kinyílni, és miért.
(forrás)
A Wikileaksről bármilyen véleményt közzétenni kockázatos vállalkozás. Annyi érdeket megsértett már ez a szivárgó oldal, annyi tyúkszemre rálépett, de egyúttal annyi előnyt is szerzett másoknak, hogy objektív vélemény már szinte nem is létezik a tevékenységéről. A történet is sok szempontból elmesélhető. Beszélhetünk modern információs szabadságharcosról, aki a titkolózó államokat és politikusokat buktat le, de beszélhetünk bizonytalan motivációjú, öntörvényű szereplőről, amely a fürdővízzel együtt rendszeresen kiönti a gyereket is.
(forrás)
Sosem voltam feltétlen híve a gondolatnak, hogy az üzleti világban sikeres módszereket és embereket egy az egyben megpróbáljuk politikai környezetben is elsütni. A magyar közelmúlt számos példával illusztrálta eddig is, hogy ezzel lehetnek bajok. Steve Jobs azonban különleges figura. A vállalati világban jutott a csúcsig, ehhez kétség nem fér, de személyisége, retorikai képességei, mítosza és hű rajongótábora miatt a politikusok is kíváncsiak lehetnek a titkaira. Abszolút kívülállóként – mivel Apple termékkel nem csupán nem rendelkezem, de még két percnél tovább a kezemben sem volt – próbálom megnézni, hogy mit lehet hasznosítani a politikában Jobs sikerreceptjéből.
(forrás)
Ez a politikai szezon látszólag pont úgy kezdődik, mint az idei tavaszi. Akkor is az ellenzék azt várta, hogy a kormányfő mikor és hogyan jelenti be a megszorításokat. Akkor is Orbán Viktor megszólalásai után kritikusai a konkrétumokat, a tervezett lépések részleteit hiányolták. Egész februárban zajlott ez a játék, amelyet március elsején a Széll Kálmán Terv bejelentése zárt le. Vajon most is hasonló folytatásra kell készülni?
(forrás)
Előző posztomban csak szőr mentén érintettem a szocialisták belső viszályát, a Gyurcsány hívők és a status quo érdekeltjeinek konfliktusát. Ennek kapcsán kezdtem el összeszedni, hogy hol is tart ez az ügy, mert hallani nem sokat lehetett róla az utóbbi időkben. Valóban, a pártszavazás felemás eredménye óta, lényegében két hónapja nagy a csend. Későősszel várható az alapszabály módosítását napirendre tűző kongresszus. Ezen el kell dőlnie, hogy bármi valósággá válhat-e a volt miniszterelnök mögött állók követeléseiből. Azt azért nem hiszem, hogy a színfalak mögött is ekkora lenne a nyugalom. Végső csapás készül Gyurcsányék kiszorítására, vagy van még bármi váratlan a Demokratikus Koalíció tarsolyában?
(forrás)
Teljesen szubjektív vélemény: nem szeretem a nyílt leveleket. Valaki vagy levelet ír a másiknak, ami egy személyes, diszkrét műfaj, vagy kiáll a nyilvánosság elé, és közöl valami olyat, amely mindenkire tartozik – a kettő nehezen fér össze egymással. Talán az Elnöki Hivatalban begyűjtött tapasztalataim miatt alakult ez ki nálam. Akkor az volt az érzésem, hogy az államfőnek írt nyílt levelek szerzőinek mindig valamilyen idétlen hátsó szándéka volt, meg hogy normális ember ezt a műfajt messziről elkerüli. A nyílt levelet író lelkivilága szerintem arra hasonlít, aki a buszon jó hangosan veszekszik a másikkal, és közben folyamatosan körbetekinget, hogy akik még hallják, azok mennyire látszanak egyetérteni vele. Most a Demokratikus Charta Schiffer Andráshoz írt nyílt levele is megerősítette bennem ezt a viszolygást. Mindez persze önmagában nem túl érdekes, az viszont már igen, hogy a szóban forgó levél írói mit akarhattak elérni akciójukkal. Mert azt biztosan nem, amit a levélben kérnek.
(forrás)
Az ellenzéki „perverz koalíció” ötletének megjelenése óta már nem először tűnik úgy, hogy egyes szakkérdésekben nagyon hasonló álláspontot foglal el a három ellenzéki párt. A legújabb hír: a Jobbik is az egykulcsos SZJA-rendszer visszavonására szólítja fel a kormányt, miután egy nappal hamarabb, szinte egy időben ezt megtette az MSZP és az LMP is. Nem tudom, mennyire véletlen, hogy a szocialisták közleményük címének áthallásosan azt adták, hogy „Legyen más az adórendszer”, de nem ez az egyetlen jel, amiből levonható a következtetés: a régi és az új baloldali párt kemény csatát vív egymással. Most mégsem róluk, nem is a Jobbikról, hanem általában az adórendszer egykulcsosságáról vagy progresszív jellegéről szeretnék az abszolút igazság keresésének jegyében gondolkodni.
(forrás)
Nemrég bántottam az Economistot, most egy másik angolszász hetilapot, a Newsweeket viszont dicsérni szeretném. A brit utcai zavargások feladták a leckét az újságíróknak, véleményformálóknak. Mi volt ez? Az elnyomott tömegek segélykiáltása, vagy 100%-os nyár végi leértékelés, amelyben unatkozó fiatalok igyekeztek minél több mobiltelefont és lapostévét fizetés nélkül magukhoz venni? Az újság többféle, markánsan eltérő véleménynek is teret engedett.
(forrás)
Az azonos című, nagyon szép dokumentumfilm szinopszisa az alkotó, Almási Tamás honlapjáról:
1978-ban Kossuth-díjat kapott egy női brigád. Az azóta felnőtt generációk, már nemigen tudják, mit jelent: szocialista brigád, munkaverseny, kommunista szombat. A film a Zalaegerszegi Ruhagyár kitüntetett, mára már nyugdíjas varrónőinek sorsán keresztül hozzuk közel a „kádári kisember” lelkivilágát. Személyes sorsokon át rajzolódik ki a zsellérsorból felkapaszkodott gyári munkás élete, aki ma is vallja, hogy annak a rendszernek sok mindent köszönhet és hiszi, hogy a szocializmus építésével jó ügyet szolgált. Az önfeledt, nosztalgikus visszaemlékezésben azonban fel-felsejlik a rendszer ördögi volta. Míg egyesek egészségüket, családjukat feláldozva robotoltak, mások finom kis technikákkal, „összekacsintva a rendszerrel” sütögették pecsenyéjüket. Miközben sorsukkal, megélt történeteikkel szeretnék igazolni múltjukat, szereplőink egy része öntudatlanul is leleplezi az általa sokszor visszasírt kádárizmust. (forrás)
Akkor jutott eszembe a film, amikor a tegnapi Híradó egyik vezető anyagát megnéztem. Korábbi munkám miatt elég közelről láttam az állami kitüntetések adományozását, részese voltam az Elnöki Hivatal kötelékében néhány zajos ügynek is. Azóta gondolom azt, hogy a kitüntetésosztás az állam egyik problémás, bár nyilván megkerülhetetlen és fontos funkciója, amelynek a végrehajtásával mindenki minimum zavarban van. Ezt a zavart éreztem a tegnapi híradóanyagban is megcsillanni.
(forrás)
Először is egy szolgálati közlemény: a Népszava mai számában beszélgetés jelent meg velem, on-line is elérhető, köszönet Bíró Marianna alapos munkájának! Amikor ezt írom, még nem ismert, hogy a kormány milyen új döntéseket hoz a devizahitelesek megsegítésére, viszont a három ellenzéki párt véleménye, javaslatai már egy ideje hozzáférhetőek. Arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen szikár témában, amely szerintem egyértelműen az idei nyár legfontosabb ügyévé vált, ráismerünk-e a pártok színére, értékrendjére a javaslataik alapján. Úgy is feltehetnénk a kérdést: mennyit ér az ideológia, ha egy nagy, valódi problémára kell működő választ adni?
(forrás)
Rendkívül szórakoztató írás jelent meg néhány napja az Economistban, az obligát meghatározás szerint „tekintélyes brit gazdasági hetilapban”. Szerzőjének valószínűleg nem a szórakoztatás volt a legfőbb célja, hanem annak sokadik elmesélése, hogy mennyire irritáló, kellemetlen politikai szereplő a magyar miniszterelnök, meg még rajta kívül néhány ötletszerűen összeválogatott „keleti” vezető, az un. „cikisek csapata”. Szörnyű, hogy ezek a nyomorult provinciákon továbbra sem bírnak magukkal, mennek a saját hülye fejük után, ahelyett, hogy tennék az egyetlen dolgukat: gazdájuk kedvét keresnék. Ilyen briliáns módon még nem leplezte le magát gőgös és ostoba publicista.
(forrás)
Lehet, hogy rövid az emlékezetem, de én ekkora hullámvasútra devizában nem emlékszem, mint amit a frank mutatott az utóbbi egy hétben. Ha három hete valaki azt mondja nekem valaki, hogy „Fellélegezhetnek a frankhitelesek: 250-nél az árfolyam” címmel jelenhetnek meg cikkek, azt hiszem, körberöhögtem volna. Hogy ez most mégis valósággá vált, az elegendő alapot biztosít egy hatalmas ötletbörzének. Ilyen hangulatban elkerülhetetlenül előjönnek a bankok felelősségét és esetleges részvételi kötelezettségét firtató felvetések. Elsőre nyilván olcsó politikai haszonszerzésnek tűnik a dolog, de másodikra feltehetjük a kérdést: miért nem próbálják a bankok maguk is értelmesen elmagyarázni a maguk pozícióját?
(forrás)
Nyáron – és némileg hasonlóan a karácsonyi szünet táján – a politikai versenyzők sajátos fogolydilemmában találják magukat. Feltételezhetjük, hogy egy-két junkie-tól eltekintve a politikában dolgozók is szeretnének ezekben a hetekben kicsit lazítani, szabadságra menni. A fejük felett azonban ott lebeg a rivális kiszámíthatatlan mozgása: mi van, ha ők nem mennek szabadságra? Mi van, ha a vetélytársuk távollétét, átmeneti inaktivitását kihasználva előnyre tesznek szert? Bár racionális megoldásnak tűnne egyfajta tűzszünet kölcsönös elfogadása, azaz a játékelméleti kooperáció, a fogolydilemma játékosai mégsem ezt választják, hanem tűz alatt tartják egymást. Emlékszik még valaki az „uborkaszezon” kifejezésre?
(forrás)
Csak két hétre mentem el egy kicsit nyaralni, és most alig ismerek rá a világra. Én 230-as CHF árfolyamot, tripla A-s USA hitelminősítést hagytam itt, és még senki nem beszélt Franciaország csődkockázatáról. Nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam a mostani hangulatot. 2008 ősze persze adja magát, de az más volt. Akkor volt valami hidegzuhany-szerű effekt, most inkább a „mi jöhet még?” hangulata uralkodik. Politikusok számára az ilyen időszak nem sétagalopp. Természetesen a jó döntések lehetősége továbbra is nyitva áll mindenki számára, de ürülékből várat még senkinek nem sikerült felhúzni. A tankönyvi modellben ilyenkor a kormányzati felelősséggel rendelkezők, a rossz és a még rosszabb között választani kénytelenek szívnak, a kormányzati felelősség nélküli, szabadon ötletelő ellenzék pedig profitál. Mi a helyzet nálunk?
(forrás)
Nyaralunk. Nem messze, a Balaton mellett. Nem mondhatom tehát, hogy a hírektől elzárva telnek ezek a napok. Van mobilinternet, néha egy-egy híradót is elkapunk, de kicsit azért úgy érzem, mintha egy gödör mélyéről próbálnék tájékozódni a fent folyó eseményekről. Az önfeledt kikapcsolódáshoz persze még így is túl sok az információ. A frank árfolyamáról például inkább nem szeretnék tudni. A többi hír meg álmos, nyári, meglehetősen rosszkedvű időszakot sejtet. Még az időjárás is szórakozik. Egy nyaraló ember számára pedig ez tragikus. Az évnek ebben a szakában a tartós rosszidő országos közügy, sok tíz- vagy százezer ember mentális rekreációja múlhat azon, ha még a várva várt egy-két hét is tömény frusztrációban telik. Az általános rosszkedvet még az fokozhatná, ha 2010 után megint sem sikerülne megrendezni a Balaton-átúszást.
(forrás)
A tragikus oslói mészárlás után az európai szélsőjobb nem folytathatja úgy, mintha mi sem történt volna. A politikai szimbólumokkal teletűzdelt, rituális tömeggyilkosságot végrehajtó Breivik lényegében az utóbbi időben sikert sikerre halmozó, elsősorban bevándorlás-ellenességgel, iszlámellenességgel és EU-szkepszissel kampányoló szélsőjobbos újhullám eszméit gondolta tovább, és beteg aggyal váltotta át cselekvéssé. Bármennyire is elítélik most az érintett nyugati pártok a tettét, tudniuk kell, hogy nem mentesülhetnek százszázalékosan a felelősség alól. Még akkor sem, ha egyébként Európa lassan tényleg egyes számú problémáját tematizálják és állítják – kifacsart módon – programjuk középpontjába. Kell-e a legerősebb magyar szélsőjobboldali erőnek, a Jobbiknak hasonló nehézségekkel számolnia? Közel sem.
(forrás)
Amikor a Köztársasági Elnöki Hivatalban dolgoztam, volt egy nagyon egyszerű policy, amelyet nem is én találtam ki, megörököltem, de boldogan követtem. Ha az államfő beszédet mondott, azt mi magunk is rögzítettük, elkészítettük a szó szerinti átiratát, és amint tudtuk, felraktuk a hivatali honlapra. Nem mintha abban hittünk volna, hogy ezeket a gyakran hosszú és nehéz szövegeket tömegek fogják majd olvasni, de nagyon sokszor kapóra jött, amikor egy debil vagy rosszindulatú tudósító (néha nem is volt egyszerű eldönteni, hogy melyik a kettő közül) tökéletesen félreértett cikket tett közzé a szövegről. Elég volt egy linket ilyenkor átküldenem, és rövid úton tisztázódott a félreértés. Orbán Viktornak nem kerül ki minden beszéde szó szerint sehová, így szabadon szárnyalhatnak a tudósítók. A miniszterelnök szerint Magyarország számára a Nyugat kényszerlakhely? Elég volt egy hvg.hu szöveg, és több szerző kritika nélkül rálibbent.
(forrás)
Tegnap este, amikor az oslói támadások elsői hírei után már folyamatosan a CNN breaking newst néztem, a műsorvezetőkkel és szakértő kommentátorokkal együtt egyre nőtt bennem is a meggyőződés: iszlám fundamentalisták voltak. Már megint ők. Hát persze. Nem akartam azt a hibát még egyszer elkövetni, mint 2001 szeptemberében. Akkor, abban a pár órában, ameddig nem volt bizonyosság, nekem minden más az eszembe jutott. Nem volt például még messze a 99-es szerbiai NATO bombázás, arrafelé kezdtem keresgélni – mindenki nézze el nekem, 10 évvel fiatalabb és pont ennyivel tapasztalatlanabb voltam. És mennyit ért tegnap ez az extra tapasztalat? Kb. annyit, hogy csont nélkül beszívtam az arab vagy kurd támadó történetét.
(forrás)
Az előző posztban szó volt a politikai kommunikációról, a kommentekben meg is kaptam az obligát választ, hogy az egyenlő a hazugsággal. Ezt majd egyszer egy külön írásban megpróbálom tisztázni, most csak azért idézem fel, mert tegnapról mára virradóra egy egész kontinensnek kellett komoly politikai kommunikációs feladatot megoldani: elmondani a de facto csődbement Görögországról, hogy valójában nem ment csődbe. A megoldásról már megjelentek az első gazdasági elemzések. Az esetleges magyar politikai következményeket is ideje végiggondolni.
(forrás)
Egy megyei napilapból idézet: „A honvédelemről szóló törvény módosítása számos félreértés alapja. A szerkesztőségünkbe érkezett olvasói levelek, telefonok is arról tanúskodnak, hogy az érintett korosztályban sokan a sorkatonai szolgálat visszaállításától tartanak. Minderről azonban szó sincs.” A Vastagbőr blog értelmezése: „Újra lesz hadkötelezettség, ez egyelőre kimerül az adatszolgáltatásban, bejelentésben és megjelenésben, a sorkatonai szolgálatot nem állítják vissza. Egyelőre.” Cím a Blikkben: „Újra kötelező lesz a sorkatonaság?”, a hirado.hu-n: „Hadkötelezettség rendkívüli helyzetben”, és az Indexen: „Nem lesz kötelező a sorkatonaság”. Vajon hány további esetre lesz még szükség ahhoz, hogy az érintettek megértsék: a politikai kommunikáció nem egyenlő a szakpolitikai tájékoztatással?
(forrás)
Gyorsan az elején tisztázzuk: új választási rendszert nem azért kell csinálni, mert ezt a Fidesz mindent megváltoztatni akaró úri kedve, vagy a hatalmát bebetonozni szándékozó érdeke így diktálja. A tudtommal minden párt által üdvözölt alacsonyabb parlamenti létszámhoz kell új szabályokat barkácsolni. Az elegancia igénye pedig azt diktálja, hogy ezen lehetőleg minél távolabb a következő rendes választásoktól kell dolgozni, mivel így kevésbé lehet az ismert preferenciákra szabni az új rendszert. Innen nézve tehát az idő sürget, most kell rajta túlesni. Amióta az eszemet tudom, megy az ötletbörze, hogy az átalakítást milyen módon lehetne elvégezni. Túl jó volt az eddig hatályos rendszer, és ezért szabadulunk tőle ilyen nehezen?
A nyári punnyadt közéletbe némi érdekes színt hozott Karácsony Gergely, LMP-s képviselő Népszabadságnak adott interjúja. Ebben azt javasolja, hogy „a teljes parlamenti ellenzék a Jobbiktól az LMP-n át az MSZP-ig” álljon össze egy átmeneti választási szövetségben, szerezzen így kétharmadot 2014-ben, változtassa meg a Fidesz-KDNP által jelenleg hozott vagy hozandó kétharmados szabályok egy jelentős részét, majd az Országgyűlés önmagát feloszlatva, immár a megváltozott szabályok szerint fusson neki egy új, előrehozott választásnak. Amit Török kolléga a javaslat lehetetlenségéről és az ebből eredő konklúziókról gondol, azzal egyetértek. Gyurcsány Ferenc facebook bejegyzése is csak megerősíti ezt a feltételezést. Elvi realitása egy baloldali összefogásnak lehet Jobbik nélkül. Kérdés viszont, hogy ennek mennyi értelme van?
(forrás)
Úgy képzelem, a legutolsó dolog, amit Morvai Krisztina el szeretett volna érni politikai karrierje során, hogy nevét egyszerre emlegessék Gyurcsány Ferencével. Most mégis ez történik vele. Hetek, lassan hónapok óta cikkezik a sajtó valamiféle lappangó konfliktusról a Jobbik két erős embere, Vona Gábor és Morvai között. Az utóbbi napokban úgy tűnt, ez a belső zavar manifeszt, kívülről is jól látható feszültséggé vált. Amit pedig ma reggel láttam az MTV-ben, arra rég nem láttam példát: Morvai Krisztinát egy újságíró látványosan elbizonytalanította. Még nem biztos, de egyre erősebb a gyanúm, hogy bajok vannak a magyar szélsőjobb zászlóshajójánál.
(forrás)
Talán 2007-től kezdve sokat dumáltam egy Olaf Steenfad nevű figurával, aki még Rudi Zoltán mellett volt az MTV elnöki tanácsadója, amúgy tapasztalt német televíziós újságíró és vezető is volt. Volt egy víziója arról, hogy mit kéne csinálni Magyarországon. Gyakran emlegette az ORF esetét, ahol egy sajátos lázadással kikerült az osztrák állami tévé a pártokrácia befolyása alól, és elkezdtek állítólag igazi közszolgálatiként működni. Olaf tervei szépek, kidolgozottak és szerethetőek voltak. Semmi nem valósult meg belőlük. A beszélgetéseinknek azonban hálás vagyok, mert egy csomó dolgot a segítségével értettem meg. Például azt, hogy ez az egész magyar köztelevíziózás már rég el van rontva. Intézményesen 2002 óta biztosan.
(forrás)
