A napokban felhívott egy francia újságíró hölgy a Marianne című, 300 ezres példányszámú hetilaptól, és arra kért, hogy beszélgessünk kicsit az utóbbi hónapok magyar gazdaságpolitikai kormányzati döntéseiről. Nem tudom, ez a lap mennyire volt eddig kemény Magyarországgal vagy az Orbán-kormánnyal, sajnos nem beszélek franciául. Annyit tudni lehet róluk, hogy Nicolas Sarkozyt rendszeresen ütik, viszont kifejezetten balosnak sem tekinthetőek, a centrista François Bayrou-hoz és politikájához állnak talán a legközelebb. A hölgy rögtön a beszélgetésünk elején meglepett.

Arról kezdett ugyanis beszélni a bemutatkozás után, hogy mennyire nehezen halad a cikkével, mivel hiába keresi a témájában illetékes minisztériumot, onnan még csak valamiféle lerázó választ sem kap, hanem egyenesen nulla a reakciót. Elmondta, hogy mennyi értékes ideje veszett oda a próbálkozással. Nyilvánvaló volt a csalódottsága. Valahonnan később annyi választ kapott, hogy emailben küldje át a kérdéseit, és akkor kap válaszokat. Erre azt a meglehetősen logikusnak tűnő választ adta, hogy emailezni remekül tudott volna Párizsból is, de azért utazott egy hétre ide, hogy ennél jobban megértse a helyzetet.

Próbáltam menteni a menthetőt. Magyaráztam, hogy az új kormány központosított kommunikációt vezetett be, a tárcák nem nyilatkoznak külön, van egy szigorú protokollja a nyilatkozatoknak. Mondta erre kedvesen, hogy ő ezt érti, de ebből még nem következik az, hogy őt sehová nem irányítják, és végül egy hét után kormányzati vélemény nélkül kell hazamennie.

A beszélgetésünk további menete alapján egyébként nem tűnt ellenségesnek vagy kritikusnak, ha valaki a kormány részéről értelmesen, jó angolsággal vagy akár franciául el tudta volna neki magyarázni, hogy mi miért történik, akkor végül bizonyára egy sokkal reálisabb cikk lett volna a végeredmény. Így viszont biztos vagyok benne, hogy az írásában említést fog tenni a megpróbáltatásairól, arról, hogy nem kapott hivatalos forrásokból válaszokat. Gazdasági kérdésekben az alapállás ugyanis szinte minden külföldi újságírónál gyanakvó, kétkedő, és ezen nincs is mit csodálkozni. A kormány nem ortodox közgazdasági megoldásokkal fogott hozzá a deficit leépítéséhez, az államadósság csökkentéséhez. Elkél a magyarázat.

Amúgy a piacon igencsak megkérik az árát a nemzetközi PR szolgáltatásoknak, amelynek keretében az érdekelteket összehozzák a releváns külföldi sajtóval, és megpróbálják a születő cikkek tartalmát a megrendelő szemszögéből pozitív irányba terelni. Amikor egy tudósító magától házhoz jön, csak értelmesen beszélni kéne vele, az ennek megfelelően rendkívüli érték. Nem lenne szabad kidobni az ablakon.

Én is dolgoztam intézményi kommunikátorként, tudom, hogy milyen módon lehet rettegni attól: nehogy valamit rosszul mondjunk. Van egy olyan tehetetlensége az ilyen kommunikációs rendszereknek, amelyből az következik, hogy még mindig sokkal jobb csendben lepasszolni bármiféle megkeresést, mint esetleg elrontani a nyilatkozatot, és ezzel hangos botrányt kavarni.

Ezt a tehetetlenséget csak jó vezetéssel, világos kommunikációs protokollal, no meg némi nyitottsággal és tehetséggel lehet legyőzni. Érdemes lenne megpróbálni.