A felsőoktatás átalakításáról potyogó információkat vegyes érzelmekkel követem. A legnagyobb baj, azt hiszem, magával a potyogással van. Előkészítetlen, döntés előtt álló koncepciókból csemegézik a nyilvánosság, azután jön a cáfolat, a helyesbítés – ezek soha sem számítottak nyerő kommunikációs pozíciónak. Tudom, hogy nagyon sok közpénzt igényel a felsőoktatás, és tudom azt is, hogy a hallgatók egy köre számára inkább csak nappali melegedő az iskola. Ennek ellenére azt gondolom, hogy továbbra is minél több, erre amúgy alkalmas fiatalnak kéne értékes és használható felsőfokú diplomát szereznie, az állam dolga pedig, hogy lehetőségeihez képest ezt támogassa. Némi aggodalommal figyelem tehát a témáról érkező híreket, van azonban köztük egy, amivel szerintem nincs gond, bár heves hallgatói és érintett bloggeri tiltakozás övezi.
(forrás)
A röghöz kötés néven elhíresült ötlet szerint az államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgató a képzés megkezdése előtt szerződésben vállalná, hogy az állami támogatás fejében a végzését követően az idézett példák szerint 10 év alatt legalább 7 vagy 20 év alatt legalább 15 évet Magyarországon dolgozik. Ennek elmulasztása esetén az állami ösztöndíj formájában felvett és a képzés értékeként valahogy vissza kéne a diáknak térítenie.
Azzal nem tudunk mit kezdeni, ha mondjuk tíz jó pénzen kiképzett diákból – hasamra ütök – kettő elkallódik, másik kettő hivatásos anyuka lesz, így csak hatan fognak közvetlenül a tanult hivatásuk gyakorlásával hasznot hajtani a közösségnek. Adminisztratíve ezen nincs mit javítani, az anyukáknak meg külön örülni is kell, és abba lehet bízni, hogy az egyetemen rájuk ragadt általános műveltség révén legalább jobb szülő válik belőlük. A fenti példa azonban folytatható azzal, hogy még az a hat sem biztos, hogy megmarad, mert abból is kettő, de bizonyos szakmákban akár öt is inkább külföldre megy a diplomáját hasznosítani. Ez viszont egy teljesen külön kategória.
A tervezett számokból az is látszik, hogy az egy-két éves külföldi tapasztalatszerzést nem büntetne az elképzelt szabály. Az arányok szerintem jól vannak belőve. Nekem több ismerősöm is kb. ennyi időt kint töltve jött haza, és tényleg jobb szakember lett így, könnyebben talált állást, szóval mindenkinek jó volt, hogy kisebb időt kint töltött. Az viszont gáz, ha a diplomások végleg elvesznek a képzésüket finanszírozó közösségnek, különösen a hiányszakmákban.
Pontosan tudom, hogy egy végzett orvos számára nevetséges bért kínálnak a hazai egészségügyi intézmények. Pontosan látom, hogy mekkora csábítás a kinti, akár tízszeres fizetés. Azt is hiszem ugyanakkor, hogy a külföld mellett döntők kalkulációját érdemes lehet korrigálni azzal a tétellel, amely az itthoni képzésük költségével csökkenti a kint kapható munkabért. Ha részletekben vissza kell fizetni a tandíj értékét, az ösztöndíjat, azzal még mindig nyerő lehet a norvég vagy német kórház, de így már talán nem annyira üvöltő a különbség, ezt áthidalni a hazai bérek emelésével legalább már nem tűnik annyira lehetetlennek.
Én annak idején Soros-ösztöndíjjal tanultam a CEU-n. Az alapítvány fizette a képzésem teljes költségét, és kaptam még jó ösztöndíjat is mellé. A beiratkozáskor azonban elém tettek egy papírt, amelyben az szerepelt – minden a fentihez hasonló barátságos korlátozások nélkül –, hogy ha elhagyom a közép-európai régiót, és úgy vállalok munkát, az egész pénz, tokkal-vonóval, azonnal visszajár. Tudom, ez egy gazdag ember saját pénze volt, azt csinált vele, amit akart, és én is szabadon eldönthettem, hogy ez az egész így kell-e nekem – persze, hogy kellett.
Amikor a köz pénzéről és a közösség érdekeiről döntünk, szerintem nem hülyeség mintának tekinteni olyan eseteket, amikor valaki a saját pénzét teszi fel valamilyen ügyre. A Soros-emlőkön felnőtt liberális véleményformálóknak pedig biztosan nem lesz a felsőoktatási koncepciónak ezzel az elemével semmi bajuk – feltéve, hogy nem fordultak szembe egykori finanszírozójuk gondolkodásmódjával.
Az utolsó 100 komment: