A népszerű amerikai szótár, a Marriam-Webster 2010-be az év szavának választotta a „megszorítást” (austerity). Ez azért alakult így, mert tavaly erre a szóra kerestek rá a legtöbben, ahogy – szól a hivatalos indoklás – egyre többen érdeklődtek a globális gazdaság állapota és az európai adósságválság iránt. Nálunk már 2006 óta sláger a „mi a megszorítás?” kérdés vizsgálata, érdemes ez ügyben fellapozni ezt a politikai vitanapot, amelyben Gyurcsány Ferenc átvágja a „Reform vagy megszorítás?” címmel körülírt gordiuszi csomót, és következetesen „kiigazításról” beszél. Érdekesség, hogy Kuncze Gábor felszólalásában viszont elvállalta a „megszorítás” szót – tekintsük ezt a kisebbik koalíciós párti lét luxusának.

(forrás)

Szerintem már akkor túl voltunk azon, hogy értelmesen el lehessen dönteni, mikor is használható joggal a szó. Ahány érdekeltje van a vitának, annyi definíció létezik. Ahogy ezt néhány hete írtam: a politikai beszédben megszorításként bélyegezhető bármely olyan költségvetés érintő kormányzati intézkedés, amellyel kapcsolatban az ellenzéknek érdekében áll a „megszorítás” fogalom használata. Teljesen világos, hogy ez egy fontos nyelvpolitikai csata, látjuk, hogy milyen hagyományai vannak, és érthető, hogy az egykor kormányon lévőket milyen erős revánsvágy hajtja most. Amit az akkori ellenzéktől kaptak, az sokszor túl sok volt, ezért cserébe most ők is zéró megértést tanúsítanak – fogat fogért.

Egy adókat vagy kiadásokat érintő változtatásban a közgazdász a költségvetésre gyakorolt hatást és ösztönzőket lát, a politikai elemzésnek azonban a politikai hasznok és költségek mérlegét érdemes keresnie. Hitvita kérdése, hogy a mostani költségvetési igény mennyire a gazdaságpolitika döntéseinek és mennyire a gazdasági környezet változásainak a terméke. A tisztességes válasz szerintem, hogy valahol félúton a kettő között. Biztos pontként induljunk ki a végeredményből: valamit kellett csinálni az egyensúly fenntartásáért.

Nem tovább verve a habot a vita körül, a péntek délutáni bejelentésből szeretném a leginkább látványos elemet a 25-ről 27 százalékra emelkedő ÁFA ügyét kicsit jobban körbejárni. Ezzel az adónemmel ugyanis intenzív és érdekes játék volt megfigyelhető az elmúlt években.

Lakosságot alapvetően a jövedelmén, a fogyasztásán és a vagyonán keresztül lehet adóztatni. Amikor a mostani kormány első intézkedéseiként jelentősen csökkentette az SZJA terhet, akkor nyilván nincs szezonja ebbe az irányba haladni, az egykulcsos vitában már korábban elmondtam, hogy itt kemény értékválasztáson alapuló kérdésről van szó. Hasonlóan a politikai identitásuk részét képezi a vagyoni típusú ingatlanadó elvetése, tekintettel arra az össztűzre, amely az előző kormányok ilyen irányú kísérleteire és megvalósult megoldásaira zúdult. Marad tehát a fogyasztás, az ÁFA.

Az ÁFA változtatásának politikai hatásáról tudhatunk valamit az elmúlt évek megfigyeléseiből. 2006-tól, közel a választásokhoz a legfelső kulcs 25-ről 20-ra csökkent. Ez elvileg egy népszerű adócsökkentési lépésként kellett volna, hogy politikai babérokat hozzon, de a valódi hatás nagyrészt elmaradt (bár kétségtelenül nyertek a szocialisták, de nem hiszem, hogy ezért). A költségvetésből eközben persze nagyon hiányzott az így kiesett bevétel, de az árváltozásokat közben alig érezték a fogyasztók. Részben a kiskereskedelem lenyelte minden árkommandózás dacára, részben pedig annyira kicsi volt a tényleges hatás, hogy a legtöbben egyszerűen nem vették észre.

Nem csoda, hogy két körben visszakozni kellett. Miután rögtön a választások után kínos lett volna egyből visszacsinálni a felső kulcsot, a rendszer eredeti logikáját még jobban kibillentve a középső 15 százalékos kulcsot tüntették el, és lett az is 20. Az eredeti 25 százalék visszaállításához már egy új miniszterelnök, Bajnai Gordon kellett, de ez a változás legalább annyi finomságot visszahozott, hogy ismét lett középső, immár 18 százalékos kulcs alapvető élelmiszerek egy körére és távhőre.

A hosszú kísérletezgetésnek nyilván sok tanulsága volt és van. A politikus szemszögéből talán a legfontosabb, hogy az ÁFA csökkentése drága, viszont túl sok extra támogatottságot nem hoz a konyhára. Ennek a mondásnak könnyen előállítható a negatív folyománya: az ÁFA emelésével könnyű bevételt növelni, de szétterül a teher, amely így nem annyira érzékelhető, mint pl. egy transzfer megvonása. Ami a csökkentésnél történt a boltok szintjén, ti. hogy lenyelték a kereskedők a különbség egy részét, az fordítva is, biztosan kisebb arányban, de működhet, azaz a versenyben nem nyomják rá a teljes adótöbbletet a fogyasztóra, ez is mérsékelheti a negatív hatást.

Innen nézve tehát politikai értelemben kézenfekvő az ÁFA felpiszkálása. Van azonban egy ok, amiért ez eddig nem jutott senki eszébe: eleve már a plafonon van a felső kulcs. Ettől néz ki rosszul még ez a két százalékos emelés is. Nem önmagában van tehát politikai költsége a változásnak, hanem attól, hogy eredményeképp kijelenthető: az Unió legmagasabb kulcsát sikerült így megteremteni. Ez nem hangzik jól, de azt is látni kell, hogy inkább a szakértői vita szintjén lehet hatásos érv. Lent a terepen most nyilván az volt a fontos, hogy a bevételnövelés tényleg működjön, és közben ne okozzon direkt, éles kontúrokkal megrajzolható, mozgósító erejű sérelmeket.

Szokták mondani, hogy az ÁFA igazságtalan adó, mert fizeti mindenki, szegény és gazdag egyaránt. Sőt, a szegény, aki nem tud megtakarítani, minden jövedelmét fogyasztásra költi, arányaiban még többet is fizet így be. Ezen a helyzeten segít a kulcsok differenciálása. A középső kulcs változatlan marad, így az alacsonyabb jövedelműek kosarában nagyobb arányt kitevő termékeknél nem nő az adó. Innen nézve logikus az a javaslat, hogy ezt a kedvezményesen adózó termékkört tekintse át a kormány, és kerüljenek bele újabb élelmiszerfajták is a 18 százalékos kategóriába. Politikai haszna kétségtelenül lenne egy ilyen megoldásnak, de kétséges, hogy a kieső bevétel fájdalommentesen behozható-e máshonnan.

A költségvetés ugyanis szigorúan az élére van állítva, ami nem jó hír. Bármilyen adóemelés sem jó hír – ebben is könnyű megegyezni. Van ekkor egyáltalán mostanában bármi jó hír? Nem sok, ha csak az nem, hogy bármekkora is kísértés, és bármekkorák is az előre látható politikai költségek, a költségvetési fegyelem fellazítása, a gyeplő elengedése kikerült az eddig használt eszközök sorából.