Török kollégával egyetértve, aggodalmai többségét osztva figyelem a Galambos-Laborc-Szilvásy ügy fejleményeit. Abban nem vagyok biztos, hogy ez az egész ügy szükségszerűen valamiféle katartikus ponton egyik vagy másik oldalon állókat végleg letolja a demokratikus pályáról. A magyar közéletben az idő, a sokszor túlságosan is hosszú idő jelentős elkenő képességekkel rendelkezik. Ha ma minden kétséget kizáróan kiderülne, hogy ki adott megbízást Fenyő János megölésére, akkor megszabadulhatnánk a kora kilencvenes évek nyomasztó sunnyogásainak terhétől? Ugyan már. Szegény Perczel Tamás is hiába mesélt el egy többrészes dokumentumfilmben mindent a halála előtt, olyan állapotban, amikor már elég jól el lehetett hinni, hogy nincs oka nem az igazat mondani. Megváltoztatott ez bármit? A mai Index értesüléssel megvan az első konkrétnak tűnő sztori, hogy tulajdonképpen miről is van szó ebben az ügyben. Nézzük meg, hogy mennyire hihető.

(forrás)

Első olvasásra nincs sok értelme. Hackert felfogadni arra, hogy a saját rendszert feltörje? És ez lenne a nagy balhé? Mindenekelőtt röviden az infó megbízhatóságáról. Azok, akik ezt az Indexnek kiszivárogtatták, abban profik, hogy a titok ne derüljön ki, és amikor ennek legkisebb veszélye is fennáll, olyan zavarórepüléseket végezzenek, úgy konspiráljanak, hogy a titok maradjon a helyén, és ne tudja meg senki. Az eszköztárba bőven belefér, hogy egy totál fals történetet szivárogtatok valamelyik lapnak (és ha hatásos akarok lenni, én is az Indexet választanám). Még arra is lett magyarázat, hogy ki a titokzatos csuklyás ember. Tök jó! Ettől még az sincs kizárva, hogy történetesen ez a verzió igaz, mert éppen lehet az is az érdek, hogy a valóság elmesélésével legyen a nyuszi kiugrasztva a bokorból, vagy egyszerűen nincs már ok a további teljes titkolózásra.

Feltételezve az utóbbit, tehát hogy tényleg erről van szó, nekem nem tűnik teljesen értelmetlennek a történet. Saját köztisztviselői emlékeimet is fel tudom idézni: bizony létezett egyfajta érzékenység abban a tekintetben, hogy a kritikus adatbázisainkhoz ki és milyen módon tud hozzáférni. A belső levelezés nagy része lényegtelen szószaporítás, de ha csak egy százaléka is érdekes lehet bárkinek, már akkor érdemes lehet csapra verni. Legális csatornákon keresztül, olyan rendszerekben, ahol minden hozzáférést naplóznak (tudom, ezek is manipulálhatóak, de mégis), nem lehet egyszerű főnöki szóval hozzáférni a levelekhez, minimum előzetesen írásban közölni kell, ha a leveleket a munkaadó is látni akarja.

A belső hacknek lehet nagyon sok értelme és célja, sőt, ha a fantázia meglódul, még azt is gondolhatjuk, hogy több légy is üthető vele egy csapással. Meg lehet vádolni a rosszfiúkat azzal, hogy ők voltak kívülről a támadók, közben pedig hozzá lehet férni a teljes szervezet információihoz anélkül, hogy ehhez a szervezet hozzájárult volna, vagy egyáltalán tudomást szerzett volna róla. Az igazi, teljes történetnek persze, még ha igazak is a ma megjelent hírek, ez csak a bevezetője lehet. A nagy izgalmak ott kezdődnek, hogy az így megszerzett információkkal ki mit kezdett, kinek mit adott át.

Abban biztos vagyok, hogy amíg ilyen konkrétsági szinten marad az ügy, a pálya az ellenzék felé lejt. Nyugodtan kiállhatnak és beszélhetnek koncepciós eljárásról, a politikai rivális elleni szervezett támadásról. A titkosítás miatt nem állhat ezekkel a véleményekkel szemben tényszerű cáfolat, mert nincsenek tények. Ami van, az egy nagy, össznépi barkóba, és valódi kínszenvedést jelentő stúdióbeszélgetések, ahol a derék kérdező hiába fogalmazza át ötödszörre is a kérdést, a válasz ugyanaz lesz: államtitok, erről sajnos nem beszélhetek. Azután lejár a műsoridő, és a néző egy kilobyte plusz információhoz sem jutva a fal felé fordul, és békésen elalszik.